Képzeljünk el valakit késő este az ágyban, telefonnal a kezében, látszólag semmi drámait nem tesz, mindennapi kép, görget, olvass, gondolkodik. Nem mond fel a munkahelyén, nem hagyja el a partnerét. nem költözik külföldre. És mégis, húsz perc alatt fejben végigjárhat akár öt meg nem élt életet is. Egy vonzóbb lakás egy másik városban. Egy izgalmasabb állás egy másik cégnél. Egy társkereső profil, amely frissebbnek tűnik annál az embernél, aki mellette alszik. Egy új közösség, ahol végre önmagam lehetek, jelentsen ez bármit is. Egy új én. Anyagi értelemben semmi sem változott, érzelmileg viszont igen: az az élet, amelyet valóban él, hirtelen vékonyabbnak tűnik, hirtelen átlátszó lett, nem az igazi. Nem hamis, nem elviselhetetlen, csak éppen valahogy ideiglenesnek, átmenetinek tűnik. Ez a modern bőség paradoxona. Általában azt gondoljuk, hogy a több választás több szabadságot jelent, és ez egy fontos értelemben igaz is. Az a lehetőség, hogy valaki ki tudjon lépni egy rossz m...
Minden ember különféle mozaik tudás darabokból építi fel magát, van aki megtanul több nyelven beszélni, van aki gitározni tanul és van aki kalligráfiával foglalkozik, miközben számítógépeket tervez, épít. Sohasem tudhatjuk, hogy ezek az úgynevezett hobbijaink az életünkben mikor és hogyan játszanak szerepet, gyakran tovább lépünk rajtuk, elfelejtünk minden hangot, de a személyiségünk rejtett részét alkotják, amelyek csak arra várnak, hogy valamilyen szerepet játszanak az életünkben. Amikor a Humán Genom Projekt 2003-ban lezárult, a tudósok egy megdöbbentő paradoxonnal találták szembe magukat. Kiderült, hogy az emberi DNS-nek mindössze alig 2 százaléka kódol fehérjéket – azokat a molekuláris gépezeteket, amelyek a sejtek tényleges fizikai munkáját végzik. A fennmaradó 98 százalékot, amelyet a hagyományos genetika évtizedekig "hulladék DNS-nek" (junk DNA) hívott, evolúciós hordaléknak, funkció nélküli zajnak tekintették. A modern vállalati világban nagyon hasonló paradoxonnal...