Vajon tényleg felszabadul az időnk a
„fontosabb” munkára, vagy épp azokat a pillanatokat veszítjük el, amikor az
agyunk új ötleteket szül? A válasz nem annyira egyértelmű, mint azt a
technológiai optimisták gondolják.
Kognitív túlterhelés: amikor az agy leáll
A tanulás és a munka során
mindannyian megtapasztaljuk a kognitív túlterhelés jelenségét. Ez az az
állapot, amikor a feladatok mennyisége vagy összetettsége meghaladja, amit
kezelni tudunk, ennyi elég, többet egy napba, egy órába már nem tudok beletömni.
Ilyenkor az agy egyszerűen leáll,
megmerevedik, nincs hálózati kapcsolat, lefagy: megszűnik az új ötletek
áramlása, a tanulás eredménytelen lesz, és csak a frusztráció marad.
Egy jól ismert példa: amikor munkábAN EGY PREZIT ÁLLÍTASZ ÖSSZE, hosszú órákon át próbálod megérteni
mi kerüljön az ábrákra, de egyre inkább elveszel a részletekben, végül teljesen elveszítheted a
fonalat, mi a lényeges, mi a lényegtelen, mennyire legyen részletes vagy
szájbarágós.
.png)
Ilyenkor a legértelmesebb megoldás ha hátralépünk, szünetet
tartunk, vagy visszatérünk egy egyszerűbb problémához. Ez nemcsak az
iskolában, hanem a munkahelyen is jelen van, nap mint nap szembesülhetünk velük.
Sokszor tapasztaltam, hogy egy séta
vagy egy nap szünet után, de az utóbbi időkben a kerti locsolás közben vagy a
kora reggeli biciklizés során merülnek fel hirtelen megoldások egy régóta húzódó
problémára. Egy programozó barátom mesélte, hogy a legnehezebb a
szoftvertervezési probléma megoldása – maga a kódolás már szinte automatikus.
Hasonló tapasztalatokról számolnak be kutatók is: amikor egy komplex kutatási
kérdésen dolgoznak, gyakran a legváratlanabb pillanatokban, például zuhanyzás
közben ugrik be a megoldás. Vicces jelenet Woody Allen filmből az opera énekes
aki csak a zuhany alatt képes világrengető hangot kiadni, ezért a színpadon is zuhanyozás
közben énekel.
A laboratóriumi kísérletek is
igazolják a elme túlterhelését: a túlzott kognitív terhelés jelentősen
csökkenti a kreatív ötletek mennyiségét és változatosságát. Az EU-OSHA 2022-es
felmérése szerint a digitális technológiák miatt a dolgozók 46 százaléka
számolt be túlzott időnyomásról vagy munkaterhelésről, 37 százalékuk pedig
általános kimerültségről. Ez a túlterhelés nemcsak a produktivitást, hanem a
kreativitást is aláássa.
Desk Set: Egy film, amely előre látta a gépek és emberek konfliktusát
Az 1957-es Desk Set című film egy
tévécsatorna kutatási osztályán játszódik, ahol a személyzet két emeletnyi
könyv és adat között kereste a válaszokat bármilyen kérdésre. Katharine Hepburn
karaktere, Bunny Watson vezeti a csapatot, akik bármilyen információt
pillanatok alatt előkerítenek – legyen szó a Föld súlyáról vagy a Mikulás
rénszarvasainak nevéről.
A film fordulópontja, amikor a
vezetőség úgy dönt, hogy bevezetnek egy „elektronikus agyat”, az EMERAC nevű
számítógépet. Az új gép célja elvileg az, hogy felszabadítsa a dolgozókat a
rutinszerű feladatok alól, hogy „fontosabb” munkát végezhessenek. A valóság
azonban másként alakul: a dolgozók attól tartanak, hogy elveszítik a
munkájukat, és amikor a gép hibázik, csak az emberek tudják helyrehozni a
helyzetet. Végül a gép és az emberek együtt dolgoznak, csodálatos szinte már
édeni állapot.
A Desk Set nemcsak a gépek és emberek
közötti feszültséget mutatja be, hanem azt is, hogyan változik meg a munkahelyi
légkör, amikor a rutinfeladatokat gépek veszik át. A film végén a dolgozók
megtartják állásukat, de már nem ugyanaz a világ, mint korábban.
Vadászó-gyűjtögetők és a modern irodai dolgozók: mi változott a munkában?
Richard Lee antropológus a
Kalahári-sivatagban élő Ju/'hoansi közösséget vizsgálta az 1960-as években. A
közösség tagjai főként vadászatból és gyűjtögetésből éltek. Az általános
hiedelemmel szemben Lee azt találta, hogy ezek az emberek jól tápláltak voltak,
és hetente átlagosan csak 20 órát töltöttek ételszerzéssel, további 20 órát
házimunkával – vagyis bőséges szabadidővel rendelkeztek.
Lee kutatása alapos terepmunkán
alapult, bár később alaposan kritizálták egyes megfigyelési metódusát: 15
hónapon át élt a Ju/'hoansi között, figyelte, hogyan szerzik be az élelmet,
hogyan osztják be az idejüket.
.png)
Megfigyelései szerint a napi munka ritmusa változatos volt: egy hosszú vadászatot napokig tartó
pihenés követhetett, sőt bogyó gyűjtögetés közben pedig gyakoriak voltak a
szünetek, hosszabb rövidebb beszélgetések, virult a pletyka. A közösség tagjai
nem érezték magukat túlterheltnek, sőt, a szabadidő természetes módon beépült a
mindennapjaikba.
Egy frissebb kutatás, Mark Dyble
vezetésével, a Fülöp-szigeteki Agta közösséget vizsgálta, más módszerekkel mint
Lee. Az Agta közösségben egyesek még mindig vadásznak és gyűjtögetnek, mások
viszont már rizstermesztéssel foglalkoznak.
A kutatók tapasztalat-mintavételi
módszert alkalmaztak: véletlenszerű időpontokban rögzítették, hogy az emberek
éppen mit csinálnak. Az eredmények szerint a gyűjtögetők a nappali órák
40-50 százalékát töltötték szabadidővel, míg a gazdálkodók csak 30
százalékot. Már ez döbbenetes különbségnek tűnik.
A legérdekesebb azonban nem is az
összesített szabadidő mennyisége, hanem annak eloszlása volt. A gyűjtögetőknél
a munka és a pihenés folyamatosan váltakozott: egy horgászat közben például
hosszú szünetek, beszélgetések, sőt, akár délutáni szunyókálás is belefért a
csónakban.
A rizstermesztőknél ezzel szemben a
munka folyamatos, monoton volt: napkeltétől napnyugtáig dolgoztak, kevés igazi szünettel.
Ez a különbség nemcsak mennyiségi,
hanem minőségi is: a gyűjtögetők életében a változatos ritmus, az üresjáratok
természetes részei voltak a mindennapoknak.
A monoton munka paradoxona: unalom
vagy kreativitás?
A modern irodai munka az ipari
forradalom óta egyre inkább hasonlít a rizstermesztő Agták monoton, folyamatos
munkájához. A gépek és a szoftverek rövid távúcélja, hogy minden rutinfeladatot kiváltsanak,
így az ember csak a „fontos” munkára koncentrálhat.
Mi is a fontos, ki határozza ezt meg?
Mi történik, ha eltűnnek a monoton,
ismétlődő feladatok?
A tudomány szerint az agyunknak mindig
is szüksége volt és van ezekre az
üresjáratokra, pihenőidőkre, vagy ha jobban tetszik inkubációs időszakokra.
Amikor unatkozunk, az agyunk „elkalandozik”, szabadon asszociál, új
kapcsolatokat keres.
Ezt a jelenséget „alapértelmezett
üzemmód hálózatnak” (Default Mode Network) nevezik. Ilyenkor születnek az új
ötletek, asszociációk, váratlan megoldások, elképesztő analógiák tárulnak fel.
J.R.R. Tolkien, A Gyűrűk Ura
szerzője, egy unalmas dolgozatjavítás közben írta le először azt a mondatot,
hogy „Egy lyukban, a föld alatt élt egy hobbit.” Ha Tolkien nem unatkozott
volna, talán sosem születik meg a hobbitok világa. Kislányom, aki már inkább
nagylány, sokszor jön azzal, hogy apa unatkozom. Nem baj, várj egy kicsit. Fél
órán belül boldogan robban ki a szobájából és lát neki valami igazán érdekes
projektnek, képregényt rajzol, vagy éppen kulcstartót tervez és készít el a
barátainak. Ilyen kor mindig egy kicsit elégedett vagyok, hogy működik ez az
unatkozom dolog.
A monoton munka, a séta, a mosogatás
vagy akár az adatrögzítés közben az agyunk szabadon „kalandozhat”, és gyakran
ekkor jönnek a legjobb gondolatok, ötletek. Egy 2023-as kutatás szerint a
rutinszerű tevékenységek közben az emberek jelentős része számolt be váratlan
ötletekről, kreatív megoldásokról.
Sokan azt hiszik, hogy a legjobb
ötletek tudatos
gondolkodás közben születnek. A példák egészen mást
mutatnak. Egy programozó gyakran akkor talál megoldást, amikor már nem aktívan dolgozik a problémán, hanem például sétál vagy
zuhanyozik. A tanulók is akkor értenek meg egy nehéz anyagot, amikor pihennek
vagy buliznak, esetleg amikor másnap visszatérnek hozzá.
A monoton munka tehát nem csak teher,
hanem a kreativitás egyik forrása is lehet.
.png)
Mit mond ez nekünk a hétköznapjainkra
vonatkozóan?
A modern munkakultúra azt sugallja,
hogy mindig a „nagyobb” feladatokra kell koncentrálni.
Ennek ellentmondva a
vadászó-gyűjtögető közösségek példája viszont azt mutatja, hogy a változatos
munkaritmus, a szünetek, az üresjáratok legalább olyan fontosak, mint a
csúcsteljesítmény.
A kreativitás nem mindig ott
születik, ahol azt várjuk.
Az ipari forradalom előtt az
évszakok, a rituálék, az ünnepek természetes módon tagolták, szétszedték az
éves folyamatos munkát. A szüreti fesztiválok, a téli ünnepségek nemcsak
közösségi élményt adtak, hanem lehetőséget a pihenésre, az elmélyülésre is.
Az ipari forradalom azonban
eltüntette ezeket a természetes ritmusokat: a munka folyamatos, monoton lett, a
szünetek eltűntek. Ez azóta sem változott semmit.
A tudósok, kutatók, művészek –
akiknek nagyobb szabadságuk van a munkaritmusban – gyakran visszatérnek ehhez a
változatosabb, „gyűjtögető” tempóhoz.
Egy Nobel-díjas fizikus például arról
számolt be, hogy a legjobb ötletei hosszú séták közben születtek, amikor nem
kellett semmire koncentrálnia, csak hagyta, hogy az agya szabadon dolgozzon.
A mesterséges intelligencia
gondolkodása lineáris, szabályalapú, míg az emberi agy biológiai „wetware”. Az
agyunk nem csak információt dolgoz fel, hanem értelmet keres, emlékeket rendez,
új kapcsolatokat teremt. A gépek gyorsak és pontosak, de nem tudnak álmodni,
asszociálni, „elkalandozni” – márpedig a kreativitáshoz ezekre is szükség van.
A Desk Set filmben az EMERAC képes
volt pillanatok alatt előkeresni bármilyen adatot, de amikor egy bonyolult,
kontextusfüggő kérdésre kellett válaszolni, csak az emberek tudták megtalálni a
helyes választ. Ez a különbség ma is él: a gépek segíthetnek, de a
rendszergondolkodás, az összefüggések felismerése továbbra is emberi feladat
marad.
Kognitív túlterhelés – a kreativitás
ellensége?
A folyamatos, megszakítás nélküli
munka kognitív túlterheléshez vezet. Ilyenkor az agyunk leáll, a tanulás, a
kreativitás megszűnik. A jó tanárok, vezetők ilyenkor szünetet tartanak,
visszalépnek, hogy az agy újra „lélegezhessen”, újra indulghason a neki
megfelelő ritmussal.
Ha a gépek minden rutinfeladatot
elvégeznek, és csak a „fontos” feladatok maradnak, az agyunknak nem marad ideje
pihenni, elkalandozni.
Talán ez a legfontosabb gondolata
ennek a kis esszének.
Személyes tapasztalat: amikor a gép
dolgozik, én aggódom
Íróként gyakran használok gépi
segédeszközöket. Gyorsabb, pontosabb vagyok. De amikor minden rutinfeladatot
gép végez helyettem, azt érzem, hogy nincs időm csak úgy „elkalandozni”.
Az ötletek nem jönnek maguktól, erőltetnem
kell a kreativitást, ami nem egy okos stratégia. Néha visszavágyom a monoton,
ismétlődő feladatokhoz, locsolás a kertben, séta a kutyámmal, mert ott
születnek a legjobb gondolataim.
Egy barátom, aki szoftverfejlesztő,
mesélte, hogy amikor minden automatizált, és csak a komplex problémák maradnak,
sokkal hamarabb elfárad, gyakrabban érzi magát kiégettnek.
Azt mondta: „Régen, amikor hosszú
órákon át kellett adatokat tisztítani, közben jöttek a legjobb ötleteim. Most,
hogy ezt egy script csinálja, a nap végén csak fáradt vagyok, de nem érzem,
hogy valami újat alkottam volna.”
A természetes munkaritmus
visszanyerése: mit tanulhatunk a múltból?
A vadászó-gyűjtögető közösségek
példája azt mutatja, hogy az emberi agy és test nem a folyamatos, monoton
munkára van tervezve. A változatos ritmus, a szünetek, az üresjáratok
természetes részei voltak a mindennapoknak. Az ipari forradalom, majd a modern
szoftverek ezt a ritmust szinte teljesen eltüntették, nagy sajnálatunkra.
Talán az emberi kreativitás csökkenő
tendenciája nem esik-e egybe ezzel az időszakkal?
A következő szókratészi kérdés: képesek
vagyunk-e visszaépíteni a szüneteket, a monotóniát, az „elkalandozás” idejét a
digitális munka világába?
Vagy hagyjuk, hogy a gépek elzárják
előlünk a kreativitás forrását?
Egyre több kutatás mutatja ki, hogy a
kreativitás nemcsak a tudatos, fókuszált munkából születik, hanem a szünetek,
az üresjáratok, a monoton tevékenységek közben is. A monoton munka nem
feltétlenül ellenség, hanem lehetőség is lehet a kreatív gondolkodásra.
Mi marad az emberből, ha a gép
mindent elvégez?
A gépek gyorsabbak, pontosabbak,
sosem fáradnak el, nem isznak, nem pletykálkodnak. De az emberi agy csak akkor működik igazán
jól, ha van ideje unatkozni, elkalandozni, új kapcsolatokat keresni. Ha mindent
a gépekre bízunk, elveszíthetjük a kreativitásunk egyik legfontosabb forrását.
Vajon képesek vagyunk tudatosan
megőrizni az unalom, a monotónia, az inkubációs idő szerepét a
mindennapjainkban?
.png)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése