Az univerzum nem alkot – csak újrarendez. És te is ezt csinálod.

 

Középiskolás korom óta érdekel, sok minden más mellett, hogy milyen titkos folyamatok történnek egy konyhában, hogyan lesz az összetevőkből valami más, valami új. Ahogy nőtem, úgy mélyült a kíváncsiságom ebben az irányban, míg eljutottam a molekuláris gasztronómia világába, ahol fizikai, és kémiai szinten vagyunk képesek megmagyarázni a főzés varázslatát, és nem csak megértjük, hanem tudatosan felhasználjuk új dolgok, módszerek kifejlesztésére ezt a tudásunkat. A foodpairing egy viszonylag új irány a főzésben, a parfümöknél tanultakra épülő elképzelés.

A parfümök illékonyságának szakaszai

A finom illatokat úgy tervezték, hogy három szakaszban tapasztaljuk meg a hatásukat, az aromamolekulák különböző időpontokban párolognak el a levegőben. A fejjegyek az első benyomást keltik - jellemzően frissebb illatok, mint például a bergamott, az ánizs vagy a levendula, általában csak 5 és 30 perc közötti időszakban tartanak. A szembetűnőbb szívjegyek, mint például a rózsa, a fenyő ezek adják a parfüm karakterét, amelyek akár 3 órán át is eltarthatnak. A mély, összetett alapjegyek, mint például a vanília vagy a cédrusfa, csak egy óra múlva jelennek meg, de napokig elidőznek.

Az összetevők akkor párosulnak jól, ha a legfontosabb aromákat a megfelelő koncentrációban osztják meg.

 Ez az elmélet alapozza meg a foodpairinget is. De mik a legfontosabb aromák? Honnan tudhatjuk, hogy mely illékony szerves vegyületek vannak az élelmiszerben? És honnan tudjuk, hogy melyek a fontosak, vagy mi a megfelelő koncentráció? Ezek jogos kérdések, de nem ez a hely és idő a válaszokra.

 Röviden az ételek összetevőinek tudatos és tudományosan megalapozott összeválogatásáról van szó. Megvizsgálták az alapanyagok összetevőinek minőségét és azok mennyiségét és ezek alapján próbálják azokat, sokszor meglepő, de hatékony módon kombinálni.

A foodpairing (étel párosítás) egy modern, tudományos alapokon nyugvó megközelítés az ételek és italok kombinálásához, azzal a céllal, hogy harmonikus és izgalmas ízélményeket hozzanak létre. Ez a terület a rekombinációs gondolat kiváló példája a kulináris világban.

Egyszerűbb ha egy kis példával mutatom be a végeredményt. Klasszikus párosítás: csokoládé és citrusfélék

A tejcsokoládénak több citrusos jegye van, mint az étcsokoládénak, ami megmagyarázza, miért párosul olyan jól citrusfélékkel, mint a citrom, lime, bergamott, grapefruit - gondoljunk csak a narancsra vagy más, csokoládéval borított kandírozott citrushéjra. A tejcsokoládé citrusillatú összetevőkkel, például gyömbérrel és citromfűvel is működik.

Egy foodpairing ajánlás ami működhet: csokoládé és karfiol

Dominique Persoone belga csokoládékészítő egyik legkorábbi alkotása a fehércsokoládé ganache és a karfiolpüré kombinációja volt, keserű csokoládéréteggel bevonva. Hasonló kénes, hagymaszerű aromák találhatók a karfiolban (lásd a túloldalt) és bizonyos típusú étcsokoládéban, valamint néhány közös citrusos jegyben is. Karfiol és csokoládé, ezt nevezem innovációnak, kombináltunk két nagyon távoli összetevőt új nem várt módon, valamilyen általunk elsőre nem igazán felismert hasonlóság alapján. Fontois, hogy valamilyen közös rejtett vagy nyilvánvaló jellemzőik segítsék a két vagy több elem összerakását.

Idáig jutottam, amikor szokásos reggeli biciklizős elmerengésem során hirtelen megláttam, hogy megint közelről nézem a fákat, de nem láttam, hogy valójában egy erdőben vagyok, nagyon a mélyén. Kombináció, összerakás, legók mindenfelé, nem csak a lakásunkban.

A világegyetem legelső ötlete és úgy tűnik legsikeresebb rendezőelve: kombináljunk

A mai tudományos konszenzus szerint az univerzum története a Nagy Bummal (Big Bang) kezdődött, mintegy 13,8 milliárd évvel ezelőtt. Ez az esemény nem egy robbanás volt a térben, hanem maga a tér és az idő kezdete, azok megszületését volt hivatott jelezni– és vele együtt ez volt a fizikai törvények születése is.

Az első pillanatokban a világegyetem rendkívül forró és sűrű volt, csak elemi részecskék léteztek: kvarkok, gluonok, elektronok és más szubatomi elemek.  Ahogy azonban  az univerzum tágult és közben hűlt, ezek a részecskék rekombinálódtak a  kvarkok → protonok/neutronok, majd később protonok + elektronok → atomok, szép sorban egymás után. A rendelkezésre álló alap építőkövek és a külső környezet kényszerei miatt összeállt a mai világunk alapszerkezete, rekombinációval.

Ez a folyamat már itt megmutatja az egyik legmélyebb természeti logikát: a dolgok nem önmagukban jönnek létre, hanem meglévő részek újrarendezéséből, semmiből nem lesz semmi.

A rekombinációs logika tehát már az anyag szintjén is jelen van:

• Kvarkokból → protonok és neutronok
• Protonok + elektronok → hidrogén atom
• Hidrogén + hélium → csillagokban fúzió → nehezebb elemek (szén, oxigén stb.)

Ezután a csillagokban születő elemek – főleg a szén – lehetővé tették komplex molekulák kialakulását. Ezeket tekinthetjük az első „alapanyagoknak”, amelyekből később az élet előfeltételei alakultak ki.

Nem az anyag mennyisége nőtt meg radikálisan, hanem a kombinációk sokfélesége. Nem az ötletek mennyisége számít, ahogy írtam egy előző kis cikkemben, sokkal inkább a minősége.

 Ez a rekombinációs bőség alapozta meg a kémia, a biológia és később a gondolatvilág lehetőségeit is.

---

A kombináció határai

Az univerzumban ismert elemek száma nem végtelen – a periódusos rendszer 118 elemet sorol fel, de ezek közül sok instabil és csak  mesterségesen előállított, néha a pillanat plillanatáig marad stabil.

Ez felveti a kérdést: miért nem létezik több száz vagy ezerféle kémiai elem? A válasz szintén a rekombináció fizikai határaiban rejlik.

A természet az atommagokat protonokból és neutronokból „építi össze”. Minden új elem egyre több protont (és általában neutront) tartalmaz. De ez a kombináció nem korlátlanul stabil:

• Egy bizonyos méret fölött az elektrosztatikus taszítás (pozitív töltésű protonok között) túlnő a magerőkön, amelyek a mag összetartásáért felelősek.
• Ezért a nagyon nagy rendszámú elemek (pl. 104-től felfelé) gyorsan szétesnek, vagy csak mesterségesen hozhatók létre.

Így a természetes rekombináció nem végtelen, hanem a stabilitás fizikai korlátai határozzák meg, mely kombinációk maradhatnak fenn.

Paradox módon néhány tucat stabil elem is elegendő volt ahhoz, hogy létrejöjjön az ismert, élő világ:

• A biológiai élet főleg 6 elemből épül: C, H, O, N, P, S
• A földkéreg kb. 10-15 elem dominanciájával jellemezhető

Ez az, amit nevezhetnénk a „rekombinációs elegancia törvényének”: nem a sokféleség, hanem az újrarendezés lehetősége számít. A természet a meglévőből épít, az elérhető legó kockákból – mindig is ezt tette.

 DNS, RNS és az első élő rendszerek: a biológiai rekombináció megjelenése

 Tovább menetelve az időben, az első olyan molekulák, amelyek képesek voltak saját szerkezetüket másolni, kulcsfontosságú lépést jelentettek az élet kialakulásában. Ilyen volt az RNS, amely egyszerre tudott információt tárolni és kémiai reakciókat katalizálni – így alkalmas lehetett az első „önmagát megsokszorozó rendszer” szerepére.

Később az RNS-alapú világot a DNS és a fehérje-alapú katalizátorok váltották fel. A DNS stabilabb információtárolóvá vált, a fehérjék pedig sokkal változatosabb funkciókat tudtak betölteni.

Mindehhez szükség volt a következő összetevőkre:

• Nukleotidok, amelyekből a DNS és RNS épül,
• Aminosavak, amelyekből a fehérjék állnak,
• Lipidmembrán, amely elhatárolta a belső környezetet (az első sejthártya),
• És legfőképp: energiaforrás, ami lehetővé tette a folyamatok önfenntartását.

Néhány összetevő és végtelennek tűnő változatosság.

Rekombináció itt is: genetikai diverzitás és evolúció

A DNS önmásolása nem tökéletes – és ez előny. A másolás során bekövetkező mutációk, illetve az ivaros szaporodás során végbemenő rekombinációs folyamatok biztosítják a genetikai változatosságot.

Ez a változatosság az alapja a természetes szelekciónak – és így az evolúciónak is. Az élő rendszerek tehát nem statikusak, hanem állandó rekombináció és újrarendezés által fejlődnek, mi más.

Az első sejtek tehát nem egyszerűen „megszülettek”, hanem összeálltak: különböző molekuláris alkatrészekből – amelyek új szerepeket kaptak, új kombinációkban. Ez a biológiai kreativitás első aktusa: funkcióvá váló forma.

 

Miért szénalapú az élet? A rekombináció mesterépítője

Amikor az élet alapjait vizsgáljuk, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a természet nem minden elemet használ egyformán. Az élő rendszerek túlnyomórészt szénre épülnek – és ez nem véletlen. A szén egyedülálló rekombinációs képességgel rendelkezik.

A szénatom négy kötést tud kialakítani, és ezek rendkívül sokféle módon rendezhetők el: láncokban, gyűrűkben, elágazásokban, kettős vagy hármas kötésekben. Ez az úgynevezett szerves kémiában vezet el a több millió ismert molekulához – mindössze néhány alapvető építőelem variálásával.

A szén nem csupán stabil, hanem rugalmas is a kombinációiban. Ez lehetővé teszi, hogy:

• komplex molekulák (pl. aminosavak, fehérjék, nukleinsavak) jöjjenek létre,
• ezek önmagukat másolni képes rendszerré szerveződjenek,
• és végül önfenntartó, evolválódó organizmusok jöjjenek létre belőlük.

Más elemek – például a szilícium – hasonló kötési képességgel bírnak, de a szén kémiai rugalmassága és stabilitása miatt vált az élet fő hordozójává.

Ez is egyfajta természetes kiválasztódás: a rekombinációk közül a szén-alapú konfigurációk bizonyultak a legalkalmasabbnak a komplexitás fokozására.

Az élet tehát nem a semmiből keletkezett, hanem már meglévő elemek új kombinációjából.

És ezek közül a szén lett az a csomópont, a központi ragasztó anyag, amelyre a legbonyolultabb hálók – vagyis az élő rendszerek – felfűződtek, ez mint egy pók  amely egyben tartja az élővilág hálóját.

Gondolkodás, kultúra és technológia: a rekombináció mesterművei

Ezzel elérkeztünk hozzánk, és ezzel a kör be is zárulhat.

Az emberi gondolkodás egyik különleges képessége az, hogy távoli dolgok között is képes kapcsolatot teremteni, és ezt ahogy érzékeljük nap mint nap meg is tesszük. Arthur Koestler ezt nevezte „biszociációnak”, Frans Johansson pedig „Medici-hatásnak”: amikor különböző világok találkoznak, összeütköznek, akkor valami új jöhet létre, az innováció szinte elkerülhetetlen.

A kultúra nem más, mint folyamatos kombináció vagy rekombináció:

• A mozi egyenlő  színház + fényképezés + mozgás + zene
• A zene az a  népi motívumok + technológia = elektronikus zene
• A tudomány: meglévő modellek + új adatok → új elméletek

A technológia pedig ezt a fajta  logikát ipari szintre emeli.

Gondoljunk a számítógépre, ami nem önálló ötlet volt, hanem sok különálló találmány (áramkör, logika, kijelző, szoftver) új összerendezése.

A mesterséges intelligencia korában pedig ezt már algoritmusok is képesek modellezni: a gépi tanulás nem más, mint minták keresése és újramodellezése meglévő adathalmazokból – azaz rekombináció nagy skálán.

A gondolkodás, a kultúra és a technológia tehát nem új világokat teremt – hanem meglévő világokból hoz létre új mintázatokat.

És ez az, ami miatt az emberi kreativitás – bármilyen formában – mindig visszavezethető a rekombináció őslogikájához.

---

 Az ötletek rekombinációja: kreativitás és innováció kéz a kézben

A kreativitás definíciója nem feltétlenül az „új” létrehozása, hanem az új összefüggések felismerése a meglévő között. Ez az, amit Margaret Boden koncepcionális rekombinációnak nevezett: amikor két (vagy több) ismert gondolat új kombinációja váratlan eredményt szül.

Ezért működik jól a brainstorming, a SCAMPER-technika, vagy a morfológiai mátrix: mind a meglévő komponensek újragondolását ösztönzi. Mindegyiket nagyon tudja segíteni az AI.

Az innováció gyakran nem más, mint meglévő tudás új kombinációja új kontextusban. Az ötletek rekombinációja tehát nemcsak esztétikai aktus, hanem gazdasági erőforrás is – új piacokat, új szokásokat, új iparágakat teremt.

A kreativitás és az innováció így szoros rokonságban állnak: egyik a belső világ újrarendezése, a másik a külső világ újraformálása – de a mozgatórugó ugyanaz: rekombináció, intelligens kapcsolatkeresés.

Néhány nagyon jó tanács, hogy hogyan mi módon segíthetjük, támogathatjuk az eltérő ötletek létrejöttét, metszéspontok kialakulást a szervezetünkben:

Az asszociatív gátak lebontása (különböző kultúrák megismerése, más módon tanulás, feltételezések megfordítása, többféle nézőpont felvétele) növeli a koncepciók véletlenszerű kombinációjának esélyét.

• A különböző foglalkozásokon, projekteken vagy hobikon keresztüli diverzifikáció révén régi módszereket vagy keretrendszereket ültethetünk át új környezetekbe, ezzel szokatlan ötletkombinációkat generálva.
• Diverz csoportokkal való együttműködés bizonyítottan növeli a koncepciókombinációk véletlenszerűségét.
• A "metszéspont-vadászat" (intersection hunting) olyan céltudatos módszereket takar, amelyek a koncepciók szokatlan kombinációinak megtalálására irányulnak, például Edgar Allan Poe véletlenszerű szavak összekapcsolásával.

A kulináris szabadság, az innováció sokkal több, mint egy új meglátás, egy vadiúj módszer szokatlan ételek összerakásánál, számomra a világunk alapvető működésének tökéletes példája, annak lepárolt esszenciája.