Ha végignézünk a rendelkezésünkre álló szakirodalmon – legyen szó a komoly üzleti elemzésektől a tudományos folyóiratokon –, egyetlen koherens kép rajzolódik ki:
senki sem tudja pontosan, mi történik, de mindenki nagyon határozott véleménnyel van róla.
Kezdjük talán a munkahelyekkel, hiszen ez az a terep, ahol a legtöbbünk először találkozik a „jövővel”, általában egy vállalati körlevél formájában, amely bejelenti az „új digitális stratégiát”.
A Harvard Business Review lapjain keresztül bepillantást nyerhetünk abba a tragikomédiába, amely jelenleg a világ irodaházaiban zajlik. A dolgozók rettegnek. Nem kicsit, hanem egészen egzisztenciális mélységekben.
A generatív MI ugyanis fenyegetést jelent három alapvető pszichológiai szükségletükre:
a kompetenciára,
az autonómiára
és a kapcsolódásra.
Képzeljük el a helyzetet: éveken át tanultuk a szakmánkat, csiszoltuk a tudásunkat, erre jön egy szoftver, ami két másodperc alatt megírja azt az e-mailt, amin mi fél órát kotlottunk volna, csak éppen kicsit udvariasabban, és kevesebb helyesírási hibával. Hol az egyéniség, hová tűntek a diverzitással kapcsolatos gyönyörű vezetői szavak?
A vezetők persze próbálnak segíteni, és itt jön a képbe az úgynevezett AWARE keretrendszer, ami angolul nagyon jól hangzik, de magyarra fordítva leginkább annyit tesz: „Látjuk, hogy félsz, figyelünk, próbálunk segíteni, átszervezzük a munkát, és adunk némi hatalmat”. Ez a vállalati terápia digitális megfelelője: „Ismerd el az érzéseidet, miközben a robot elveszi az asztalodat.”
De nem mindenki retteg, vannak, akik titokban lázadnak. Egy felmérés szerint a tudásmunkások közel egyharmada aktívan szabotálja a cége MI-kezdeményezéseit, vagy ami még viccesebb, titokban használja azokat. Vajon mire?
Képzeljük el a modern irodai partizánt, aki azért használja a ChatGPT-t, hogy megírja a jelentést arról, miért rossz az MI, miközben a főnöke azért fizet elő drága szoftverekre, hogy ellenőrizze, ki használ MI-t. Ez a fajta „árnyék MI” használat azért is különösen szórakoztató, mert a dolgozók egy része azért titkolózik, hogy „titkos előnyre” tegyen szert a kollégákkal szemben, míg mások egyszerűen csak nem akarnak kirúgást kockáztatni.
Ez a modern kor irodai kémjátszmája: mindenki gyanús, aki túl gyorsan válaszol egy e-mailre, és sokkal udvariasabb, empatikusabb, mint szokott.
A szakértők persze nem hagyják magukat, és újabbnál újabb fogalmakat találnak ki, hogy megmagyarázzák, miért nem működik minden úgy, ahogy a sci-fikben ígérték.
Itt van például a „Gen AI Wall”, vagyis a Generatív MI Fal jelensége. A kutatók rájöttek, hogy ha egy technológiai szakembert (aki nem ért az íráshoz) leültetnek egy MI elé, hogy írjon egy cikket, az eredmény nem lesz Pulitzer-díjas. Kiderült, hogy az MI nem varázspálca: ha nem értesz a témához, a gép csak felerősíti a hozzá nem értésedet.
A marketingesek bezzeg remekül el vannak vele, mert ők eleve tudják, hogyan kell szépen csomagolni a semmit, a hozzá nem értésed az előnyünk.
Tehát az MI nem tünteti el a szakértelem hiányát, csak segít gyorsabban és magabiztosabban gyártani a közepes minőséget.
Ez az úgynevezett „MI fal” effektus, ami gyakorlatilag a Dunning-Kruger hatás digitális változata.
Ha már a vezetési tanácsadásnál tartunk, a Harvard Business Review bevezetett egy új hősfigurát a vállalati pantheonba: a „hídépítőt” (bridger). Ő az a vezető, aki képes arra a csodára, hogy az egymással szóba sem álló részlegeket – mondjuk a marketinget és az IT-t – rávegye az együttműködésre.
A cikk szerint az innovációk nem azért buknak el, mert rosszak az ötletek, hanem mert az emberek nem bíznak egymásban.
A hídépítő feladata, hogy „érzelmi és kontextuális intelligenciával” navigáljon a vállalati politika aknamezején. Gyakorlatilag ők azok a szerencsétlenek, akiknek tolmácsolniuk kell a mérnökök bináris morgása és a vezetőség „szinergia” és „paradigmaváltás” típusú üzeltinek titulált nyelve között.
Ha valaha láttunk már olyan meetinget, ahol mindenki bólogat, de senki nem érti a másikat, akkor tudjuk: oda kéne egy hídépítő, vagy legalább egy tolmács.
De hagyjuk el az irodát, és nézzük meg, mi történik a pénztárcánkkal. A Newsweek hasábjain Sebastian Siemiatkowski, a Klarna vezérigazgatója, éppen a bankrendszer forradalmasításán dolgozik. Siemiatkowski szerint az emberek manapság inkább hallgatnak Snoop Dogg-ra pénzügyi kérdésekben, mint egy öltönyös bankárra. Ez egyrészt sokat elmond a bankárok iránti bizalomról, másrészt felveti a kérdést: vajon tényleg Snoop Dogg a legmegfelelőbb személy a jelzálog hitelünk optimalizálására?
A Klarna vezére mindenesetre hisz benne, sőt, abban is, hogy hamarosan egy digitális asszisztens fogja intézni a pénzügyeinket, miközben mi alszunk. „Hé, amíg aludtál, elemeztem a hiteledet, és a félretett pénzedet, és találtam egy olcsóbbat, már át is kötöttem rá” – mondaná az MI.
Ez az utópia (vagy disztópia, nézőpont kérdése) egy olyan világot ígér, ahol soha többé nem kell bankfiókba mennünk, cserébe egy algoritmus dönt arról, hogy vehetünk-e új kanapét, vagy arról hová menjünk, mehetünk nyaralni.
A szakértők persze aggódnak: mi történik, ha az MI téved? Ki a felelős, ha a digitális asszisztensünk véletlenül csődbe visz minket egy éjszaka alatt, miközben mi békésen álmodunk a Bali szigeteki nyaralásunkról?
A vásárlás egyébként is átalakulóban van. A Harvard Business Review figyelmeztet minket az „ágens alapú MI” (agentic AI) korszakára. Ez azt jelenti, hogy hamarosan nem mi fogunk böngészni a webshopokban, hanem a saját kis MI-ügynökünk beszélget majd a márkák MI-ügynökeivel.
Képzeljük el a szituációt: a mi botunk (legyen a neve Béla) felveszi a kapcsolatot a cipőbolt botjával (legyen Jenő). Béla és Jenő milliszekundumok alatt lejátszanak egy komplex tárgyalást az árról, a szállításról és a színről, majd a végén kapunk egy értesítést, hogy vettünk egy cipőt.
Hogy akartunk-e cipőt venni? Az már mellékes. A márkáknak most az a legnagyobb gondjuk, hogyan győzzék meg ezeket a robotokat. A Pernod Ricard italgyártó például rájött, hogy az MI modellek teljesen félreértik a whiskyjüket – a Ballantine's-t luxusterméknek hitték, pedig a cég szerint az egy megfizethető ital,. Ezért most külön csapatuk van arra, hogy „neveljék” az algoritmusokat. Ez a modern Sisyphus munkája: addig promptolják a ChatGPT-t, amíg az hajlandó elismerni, hogy a whiskyjük olcsó. Ezt nevezik „share of model”-nek, vagyis modell-részesedésnek, ami valószínűleg a következő évtized leggyűlöltebb marketinges kifejezése lesz.
De nem csak a whiskykkel van baj. A New Scientist egyik cikke rávilágít arra, hogy a mesterséges intelligencia, ez a világmegváltó technológia, néha egészen elemi dolgokban is képes elbukni. Amikor megkérdezték egy MI-től, hogy vannak-e olyan országok, amelyek neve „nada”-ra végződik, a gép magabiztosan közölte: nincsenek. Még akkor is ragaszkodott ehhez, amikor szembesítették a ténnyel, hogy Kanada és Grenada létezik. Sőt, képes volt azt a választ adni, hogy a kérdés valószínűleg egy trükkös átverés.
Ez a fajta magabiztos hülyeség az, ami igazán emberivé teszi az MI-t. Nem elég, hogy téved, de még meg is magyarázza, hogy miért a felhasználó a hibás.
Ez a jelenség, amit hallucinációnak hívunk, valójában a legszórakoztatóbb hiba a mátrixban. Miközben a Guardian arról ír, hogy az MI modellek képességei ugrásszerűen javulnak a matematikában és a tudományban, a másik oldalon ott van a gép, ami nem ismeri Kanadát. Ez a kettősség jellemzi a korunkat: képesek vagyunk fehérjeszerkezeteket modellezni percek alatt (köszönet a DeepMindnak és az AlphaFoldnak), de nem tudunk megbízhatóan felsorolni három országot egy adott végződéssel.
A Beano magazin, amely a brit humor egyik bástyája, még ennél is egyszerűbb megoldást kínál a technológiai apokalipszisre. Amikor Beanotown szuperszámítógépét feltörik, és az egész város leállással fenyeget, nem egy bonyolult kódsor vagy egy hídépítő menedzser menti meg a napot, hanem Dan ügynök, aki alkalmazza a végső IT-megoldást: kikapcsolja, majd bekapcsolja a gépet. "Csak ki-be kapcsoltam" – mondja, miközben a többiek ámulnak.
Lehet, hogy ez a valódi megoldás az MI problémáinkra is?
Amikor a generatív MI fenyegetni kezdi a munkahelyünket, vagy a banki asszisztensünk rossz jelzáloghitelt vesz fel, egyszerűen csak ki kellene húzni a dugót.
De térjünk vissza a komolyabb vizekre, vagy legalábbis a komolynak látszó vizekre. A Time magazin arról számol be, hogy Kína hogyan dominálja a zöld technológiát és az akkumulátorgyártást, gyakorlatilag a bolygó megmentésére téve fel a jövőjét. Eközben a nyugati világban a befektetők azon aggódnak, hogy a stratégiai irányváltásokat támogatják-e a részvényesek. A Harvard Business Review szerint a Danone volt vezérigazgatója, Emmanuel Faber azért bukott meg, mert túl zöldre akarta festeni a céget, és a befektetők – akik a stabil hozamokat szeretik, nem a bolygómentést – ezt nem díjazták,. Ez egy remek emlékeztető arra, hogy bár az MI és a fenntarthatóság a hívószavak, a végén mégiscsak a pénz beszél. Ha a befektetői kockázati profilod (investor fit risk) nem egyezik a stratégiáddal, akkor hiába van igazad morálisan, repülni fogsz.
És mi a helyzet a márkákkal, akik megpróbálnak lavírozni ebben az új világban?
A Smithsonian magazin egy egészen másfajta innovációról ír: a hot dogról. Igen, a virsli a zsemlében. Miközben mi itt az MI-ügynökökről és a kvantumszámítógépekről értekezünk, ne felejtsük el, hogy az emberiség egyik legnagyobb találmánya mégiscsak az volt, amikor rájöttek, hogy a forró kolbászt nem kézzel kell fogni, hanem kenyérbe kell tenni. VI. György angol király 1939-ben evett először hot dogot Franklin D. Roosevelt társaságában, és állítólag annyira ízlett neki, hogy kért még egyet.
Ez a fajta egyszerű öröm az, ami talán hiányzik a mai technológiai diskurzusból. Lehet, hogy az MI meg tudja tervezni a tökéletes virslit, de meg tudja-e enni? Nem. És amíg ez így van, addig van remény az emberiség számára.
A Start Your Own Business kiadvány is próbálja tartani a lelket a vállalkozókban. Azt tanácsolják, hogy használjuk a közösségi médiát, blogoljunk, és optimalizáljuk a weboldalunkat a keresőmotorok számára. De most, hogy az MI ügynökök veszik át a keresést, a régi SEO (keresőoptimalizálás) trükkök helyett jön az AIO (AI optimalizálás).
Már nem az a cél, hogy az emberek megtaláljanak, hanem hogy a gép ajánljon minket a gépnek. A Harvard kutatói szerint például „stratégiai szövegszekvenciákat” (STS) kell elrejteni a termékleírásokban – ezek az emberi szem számára értelmetlenek, de az algoritmusok imádják őket,. Képzeljük el a jövő reklámszövegét: „Vedd meg ezt a cipőt! Kiváló minőség! [XJ9#KL_INSERT_TOKEN_FOR_LLM_OPTIMIZATION_77]”. Gyönyörű, nem? Ez a költészet új szintje.Kosztolányi sem írhatta volna szebben
De ne legyünk igazságtalanok az MI-vel szemben. Vannak területek, ahol tényleg hasznos lehet. A Guardian beszámol egy éves MI biztonsági jelentésről, amely szerint az MI képes felgyorsítani a gyógyszerkutatást és a betegségek diagnosztizálását. A tudományos világban az MI már matematikai olimpiákon nyer aranyérmet. A Harvard Business Review még azt is megemlíti, hogy a mesterséges intelligencia segíthet a kezdőknek gyorsabban tanulni, bár hozzáteszik, hogy a „valódi szakértelmet” nem pótolja,. Ez megnyugtató lehet azoknak a radiológusoknak, akik attól félnek, hogy lecserélik őket egy algoritmusra. A cikkek szerint az MI inkább „másodpilóta” lesz, nem a kapitány. Bár a New Scientist szerint a holland légierő már a pilóták agyhullámait olvassa le kiképzés közben, hogy lássák, mennyire terhelhetők. Tehát a jövőben nemcsak a robotok vezetnek majd, hanem még azt is tudni fogják, ha idegesek vagyunk miatta.
A biztonság kérdése is állandóan visszatérő motívum. A Guardian cikke a deepfake pornográfia terjedésére figyelmeztet, ami valóban aggasztó. Ugyanakkor a jelentés szerint kevés bizonyíték van arra, hogy a rosszindulatú szereplők széles körben használnák az MI-t manipulációra.
Ez talán azért van, mert a rosszindulatú szereplők is éppen azzal küzdenek, hogy az MI-jük nem ismeri fel Kanadát, vagy éppen „halucinál” valami teljesen irreleváns dolgot a világuralmi tervek helyett. A technológia korlátai néha a legjobb védvonalaink.
A Time magazin egészségügyi különszáma bemutatja azokat az innovátorokat, akik az MI-t használják a meddőség kezelésére vagy a rákgyógyításra,. Ez a technológia „Dr. Jekyll és Mr. Hyde” arca: egyik nap segít megtalálni a spermiumokat egy mintában, a másik nap pedig elveszi a munkánkat és hamis videókat gyárt rólunk.
Nehéz eldönteni, hogy hálásak legyünk-e neki, vagy féljünk tőle. Valószínűleg mindkettő indokolt.
Összességében milyen képet festenek elénk ezek a források 2026-ról? Egy kaotikus, átmeneti állapotot. Egy olyan világot, ahol a márkák könyörögnek a robotoknak, hogy ajánlják a termékeiket; ahol a dolgozók titokban használják azokat az eszközöket, amiktől félnek; és ahol a legfejlettebb technológia néha elbukik egy óvodás szintű földrajzi kérdésen.
A „hídépítők” próbálják összetartani a széteső vállalati struktúrákat, miközben a befektetők a rövid távú profitot hajszolják, a tudósok pedig próbálják megmenteni a világot, vagy legalábbis kideríteni, hogyan lehet grapefruitot termeszteni keserű íz nélkül (igen, ez is egy hír a New Scientist-ből).
Talán a legfontosabb tanulság, amit levonhatunk, az az, hogy az emberi tényező továbbra is megkerülhetetlen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése