Ez az egyszerű, mégis mélyreható
állítás képezi az alapját az emberi kreativitásnak, legyen szó tudományos
felfedezésről vagy művészeti alkotásról. Gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni,
hogy a látás, a hallás vagy az érzékelés automatikus, passzív folyamatok,
melyek során a világ egyszerűen "megtörténik" velünk. Ez nem így van,
a valódi megfigyelés – azaz a pontos észlelés – egy aktív, tanult és
folyamatosan fejleszthető készség. Ez a készség különbözteti meg a puszta
nézést a látástól, a hallást a figyeléstől, és az érintést a tapintástól.
Ahhoz,
hogy megértsük a világ mintázatait, absztraháljuk elveit és új modelleket
alkossunk, először képesnek kell lennünk arra, hogy pontosan érzékeljük a
valóságot.
A világ, amelyben élünk, nem
elszigetelt tárgyak és események halmaza, hanem folyamatosan zajló történések
és reakciók végtelen láncolata.
A folyó a hatalmas sziklafalakhoz
képest jelentéktelennek tűnhet, mégis ez a víztömeg, karöltve az idővel, a
tektonikus mozgásokkal és az erózióval, vájta ki a monumentális tájat. A folyó
célja egyszerűnek tűnik: lejutni a tengerszintre.
Ám ez a törekvés drasztikusan
átformálja a környezetet. Ahogy a természetes formák reakciók útján jönnek
létre, úgy az ember által épített környezet is a mozgás és az igények
lenyomata.
A Sebesség formáló ereje
A környezetünk fizikai kialakítása
nem véletlenszerű; közvetlen válasz arra, ahogyan mozgunk benne. A régi
városok, amelyek még a gyalogosok, a lovak és a lassú szekerek tempójához
igazodtak, kanyargósak és szűkek. Ezek a terek, emberléptékűek, tele rejtett,
hangulatos zugokkal.
Ezzel szemben a modern, autókra
tervezett városok a sebességre reagálnak. Az utak kiegyenesedtek és
kiszélesedtek, derékszögű rácsokba rendeződtek, hogy kiszolgálják a gyors
gépeket. A sebesség azonban nemcsak az utak vonalvezetését változtatta meg,
hanem az épületek és a közlekedési táblák, hirdetések méretét is.
A gyors tempó nem tolerálja a
finomságot: a feliratoknak hatalmasra kellett nőniük, hogy az elsuhanó autósok
is el tudják olvasni őket.
A
sebesség, „összezsugorítja az észlelést”.
A legtöbb ember számára a megfigyelés
egyenlő a vizuális észleléssel, ám ez a megközelítés rövidlátó.
A kreatív elme nem csupán a szemére
hagyatkozik, hanem "egész testével" figyel: hall, szagol, ízlel és
tapint, sőt, a belső érzékelését (propriocepció) is használja a világ
feltérképezésére.
A Passzív Nézéstől az Aktív Látásig
A megfigyelés első és legfontosabb
leckéje a passzivitás feladása. Egy egyszerű teszttel illusztrálják ezt:
próbáljuk meg leírni a televíziónkat.
Nem a műsort, ami benne megy, hanem
magát a tárgyat. A legtöbb ember felsorolja a nyilvánvalót: üvegképernyő,
műanyag ház, gombok. De egy valódi megfigyelő észreveszi a bekapcsoláskor
hallható sajátos "poing" hangot, az ózonszagot, a statikus elektromosság
sercegését, vagy azt, ahogyan a képernyő eltorzítja a tükörképet. Rengeteg
minden ott van benne.
Akár
a lassú türelem, akár a villámgyors lényeglátás a módszer, a cél ugyanaz:
áttörni a felületes "nézés" burkát.
A látáson túl
A nyugati kultúra hajlamos a
vizualitást minden más érzékszerv fölé helyezni, de a tudomány és a művészet
tele van olyan példákkal, ahol a fül, az orr vagy a kéz vezette a felfedezést.
A Halló Elme Jared Diamond biológus (és későbbi
Pulitzer-díjas író) Új-Guinea dzsungelében dolgozva rájött, hogy a vizuális
megfigyelés gyakran lehetetlen a sűrű aljnövényzet miatt, ezért kénytelen volt
a fülére hagyatkozni, és megtanulta azonosítani a madarakat a hangjuk alapján,
anélkül, hogy látta volna őket. Egy reggel 57 madárfajt azonosított pusztán
hallás után. Ez a képesség nem veleszületett varázslat, hanem tréning kérdése.
Ahogy Robert Schumann tanácsolta a
zenészeknek: tanulják meg megkülönböztetni a harang, az ablaküveg vagy a kakukk
hangját. A zeneszerző Igor Stravinsky szerint a modern zene rákényszeríti a
hallgatót, hogy a passzív "hallásból" (hearing) átlépjen az aktív
"figyelésbe" (listening). Az orvostudományban is kritikus ez a
különbségtétel: a legjobb diagnoszták gyakran azok, akik zenei képzéssel
rendelkeznek, mert ők képesek meghallani a sztetoszkópon keresztül a
szívzörejek finom árnyalatait.
A tapintás intelligenciája Talán a legmeggyőzőbb példa a nem
vizuális megfigyelésre Geerat Vermeij, a vak biológus esete. Vermeij
gyermekkorában vesztette el a látását, és kénytelen volt a tapintására
hagyatkozni. Kagylókat kezdett gyűjteni, és felfedezte, hogy az ujjai olyan részleteket
árulnak el, amelyeket a szem gyakran figyelmen kívül hagy. Míg egy látó ember a
kagylók színére és mintázatára fókuszál, Vermeij a textúrára, a keménységre és
a felület hibáira. Észrevette például, hogy a trópusi kagylók felülete gyakran
krétaszerű, míg a hidegvízieké sima és kemény – egy olyan evolúciós
összefüggés, ami vizuálisan kevésbé volt nyilvánvaló. Kollégája megjegyezte,
hogy míg a látók "két dimenzióban látnak", addig Vermeij "három
dimenzióban tapasztalja meg a formát". Ez bizonyítja, hogy a vizuális
objektivitás illúzió; a tapintás (és más érzékek) olyan információs rétegeket
tárhatnak fel, amelyek a szem számára láthatatlanok.
Az orr és a nyelv tudománya A szaglás és ízlelés gyakran
alábecsült érzékek a tudományban, pedig alapvető információforrások. John
Cairns bakteriológus számára a laboratórium "otthonos illata" volt a
vonzerő, és sok mikrobiológus képes szaglás alapján azonosítani a baktériumtenyészeteket.
Primo Levi kémikus (és író) büszke volt arra, hogy "kiművelte az
orrát" a vegyszerek azonosítására. Az orvosi diagnosztikában a betegek
leheletének szaga (például az acetonszag a cukorbetegségnél) életmentő
információval szolgálhat. Albert Szent-Györgyi, a C-vitamin felfedezője is
részben a színek és az ízek iránti "gyermeki rajongásának"
tulajdonította sikereit.
A mindennapok újraértelmezése
A legnagyobb megfigyelők közös
vonása, hogy képesek észrevenni a csodát a leghétköznapibb dolgokban is.
A
zsenialitás gyakran nem abban rejlik, hogy valaki új dolgokat lát, hanem abban,
hogy a mindenki által látott dolgokat új módon értelmezi, ez a vuja de
jelensége.
A tudománytörténet tele van ilyen
példákkal. Arkhimédész a fürdőkádban ülve vette észre a vízszint emelkedését,
ami a felhajtóerő törvényéhez vezetett. John Tyndall azon tűnődött el, miért
kék az ég, ami a fényszóródás megértéséhez és a légszennyezés mérésének
alapjaihoz vezetett. Albert Szent-Györgyi egy banális kérdést tett fel:
"Miért barnul meg a banán, ha megütődik?" Ez a megfigyelés vezette el
az oxidációs folyamatok megértéséhez és végül a C-vitamin izolálásához.
Ezek
a tudósok nem fogadták el a világot "olyannak, amilyen"; kérdéseket
tettek fel a nyilvánvalóval kapcsolatban.
A művészetben ugyanez a dinamika
figyelhető meg. René Magritte Képek árulása című festménye (amely egy
pipát ábrázol "Ez nem egy pipa" felirattal) arra kényszeríti a nézőt,
hogy gondolja újra a kép és a valóság viszonyát. Marcel Duchamp "talált
tárgyai" (ready-mades), mint például egy hólapát vagy egy piszoár
kiállítása, arra ösztönöztek, hogy a tárgyakat ne funkciójuk, hanem formájuk és
kontextusuk alapján figyeljük meg. Claes Oldenburg a teafilterek foltjait és a
mindennapi tárgyak formáit emelte művészi szintre. Igor Stravinsky szerint az
igaz alkotó ismérve, hogy "képes a legközönségesebb és legszerényebb
dolgokban is megtalálni a figyelemre méltót".
Hogyan tanuljunk megfigyelni?
Ha a megfigyelés tanult készség,
akkor hogyan fejleszthető?
A művészet mint tudományos eszköz Sok tudós és író a képzőművészetet
használta a megfigyelés fejlesztésére. Vladimir Nabokov, a híres író (és
lepkekutató) rajztanára arra kényszerítette őt, hogy emlékezetből rajzoljon le
olyan tárgyakat, amelyeket ezerszer látott (pl. egy utcai lámpát), hogy
rájöjjön: valójában sosem nézte meg őket alaposan.
Santiago Ramón y Cajal, a modern
idegtudomány atyja, minden diákjától megkövetelte a rajzolást. Úgy vélte, hogy
"amit nem rajzoltunk le, azt nem is láttuk igazán". A rajzolás aktusa
arra kényszeríti az elmét, hogy lelassítson, és feldolgozza a vizuális
információ minden részletét. Sir Francis Seymour Haden anatómus és rézmetsző
szerint a kéz edzése a szem edzése is; a pontos ábrázolás képessége
elengedhetetlen a sebészi pontossághoz.
Sherlock Holmes módszere Sir Arthur Conan Doyle, Sherlock
Holmes megteremtője, karakterét egy valós személyről, Dr. Joseph Bellről
mintázta. Bell professzor híres volt arról, hogy pusztán a páciensek
megjelenéséből, járásából vagy a ruházatuk apró jeleiből diagnosztizált betegségeket
és élettörténeteket. Holmes (és Bell) titka a szisztematikus tréning volt:
mindent tanulmányoztak a dohányhamutól a talajtípusokig, hogy az elméjük
felkészült legyen a látottak értelmezésére. Ahogy Louis Pasteur mondta: "A
véletlen csak a felkészült elmét segíti."
Gyakorlatok a mindennapokra
1. Vak-tesztek: Próbáljunk meg tárgyakat, fűszereket
vagy textíliákat azonosítani pusztán tapintás vagy szaglás alapján. Ez
"újrahangolja" az elhanyagolt érzékszerveket.
2. Gyűjtés: Bármilyen gyűjtemény (legyen az
bélyeg, rovar, kő vagy gomb) arra kényszeríti a gyűjtőt, hogy egyre finomabb
különbségeket vegyen észre a variációkban. A komoly gyűjtő megtanulja a minőség
és a részletek értékelését.
3. Hangvadászat: Próbáljuk meg azonosítani a
környezetünk hangjait csukott szemmel, vagy nézzünk tévét hang nélkül, hogy a
vizuális kommunikációra fókuszáljunk (és fordítva).
4. Emlékezetből rajzolás: Válasszunk egy tárgyat, figyeljük
meg alaposan, majd tegyük el, és próbáljuk lerajzolni vagy leírni. Ezután
hasonlítsuk össze az eredetivel. Stanislavsky ezt a módszert használta a
színészek képzésére, hogy fejlessze a "belső figyelmüket".
A
megfigyelés nem egy statikus állapot, hanem egy dinamikus folyamat, amely
élethosszig tartó tanulást tesz lehetővé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése