Mindannyian tudjuk, igazából mindannyian beszélünk róla, hogy a kudarc része a sikernek. Pontosan miért is félünk akkor annyira a kudarctól, ha tudjuk, hogy utána ott a várva várt siker?
Az egyik kedvenc történetem amit a napokban hallottam, kicsit másképpen, de megkerestem az eredetit és azt adom közre.
Szóval 1952 nyarán egy ohiói kis főiskola kerámia tanára két csoportra osztotta a kezdő osztályát, anélkül hogy elmondta volna nekik, miért. Az első csoportot — jelentette be — kizárólag mennyiség alapján fogja osztályozni. Minden tíz font elkészült kerámia jeles érdemjegyet ér. Ötven edény, minőségtől függetlenül, teljes pontszámot jelent. A második csoport más feladatot kapott: készítsenek egyetlen edényt, olyan tökéleteset, amilyet csak tudnak, és kizárólag ez alapján kapják majd az értékelést.
A félév végére valami különös történt, különben nem lenne itt ez a történet. A legjobb edények — a technikailag legkifinomultabbak, a legszebbek — kivétel nélkül a mennyiségi csoportból kerültek ki. A minőségi csoport eközben a szemesztert azzal töltötte, hogy a tökéletességről elmélkedett. Olvastak a mázazási technikákról, terveket rajzoltak, finomították a mentális képüket arról, hogyan is kellene kinéznie egy tökéletes edénynek. Aztán amikor végül leültek, hogy elkészítsenek egyet, alig volt mit felmutatniuk.
A mennyiségi csoport megtanult valamit, amit a minőségi csoport nem: a hozzáértéshez nem lehet pusztán gondolkodással eljutni. Oda fel kell készíteni magunkat.
Minden elrontott edény megtanított nekik valamit, amit semmiféle gondolkodás, elmélkedés nem tudott volna. A századik próbálkozásnál a kezük már olyan dolgokat tudott, amelyeket az elméjük még nem.
Ez talán az emberi kreativitás központi rejtélye. Racionálisan és teljes mértékben tudjuk, hogy az első próbálkozás rossz lesz, tudjuk, hogy a mesterségbeli tudás ismétlésből, iterációból, abból a hajlandóságból születik, hogy sokszor tévedjünk, mielőtt egyszer igazunk lenne. Olyan sokszor hallottuk már ezt az igazságot, hogy közhellyé vált, unalmassá.
Ennek tudatában mégsem tesszü, csak ülünk az íróasztalnál, és várunk valamire. Finomítjuk a tervet ahelyett, hogy végrehajtanánk. Azt mondjuk magunknak, hogy készülünk, miközben valójában, nem is tudom mit csinálunk.
október 21-én este Thomas Edison a New Jersey állambeli Menlo Parkban lévő laboratóriumában ült, és figyelte, ahogy egy karbonizált pamutszálból készült izzószál tizennégy és fél órán át világít anélkül, hogy kiégne. Az ebből az időszakból származó jegyzetfüzetei pontosan rögzítik a dátumot, és rögzítenek valami mást is: ez az 1141. próbálkozás volt.
Ez a szám szinte mindig kimarad a történet népszerű változatából. A népszerű változat így hangzik: Edison sok mindent kipróbált, sokszor kudarcot vallott, aztán sikerrel járt.
A jegyzetfüzetek azonban valami furcsábbat és konkrétabbat mutatnak. Edison nem csak homályosan, hősiesen próbálkozott sok mindennel, gondosan nyilvántartotta minden egyes izzószál-alapanyagot, amelyet tesztelt: puszpángot, cédrust, parafát, kókuszrostot, kendert, lószőrt, egy Charles Batchelor nevű kollégája szakállszőrét, horgászzsinórt. Minden próbálkozásnak száma volt, leírása és értékelése.
A kudarcokat nem kudarcként élte meg, adatként kezelte őket.
Az októberi este előtti hónapokban Edison már bejelentette a sajtónak, hogy megoldotta a problémát. Nyilvános bemutatókat tartott olyan izzókkal, amelyekről tudta, hogy még nem megbízhatóak. Hagyta, hogy a befektetők azt higgyék, a technológia előrébb tart, mint ahol valójában tartott. Azért tette ezt — azért nem tudott egyszerűen csendben dolgozni addig, amíg valóban lett volna mit felmutatnia —, mert szüksége volt a nyomásra, arra az idő nyomásra, amit maga teremtett magának.
Edison megértett magáról valamit, amit kényelmetlen beismerni: jobban dolgozott, amikor nyilvánosan elkötelezte magát egy olyan eredmény mellett, amelyet még nem ért el. Az a kínos lehetőség, hogy mások előtt téved, erősebb motiváló erő volt számára, mint az absztrakt vágy, hogy igaza legyen. Ezért előre elrendezte, hogy zavarba hozható legyen, majd nekilátott bizonyítani, hogy mégsem fog, megoldja a problémát.
Ez különös stratégia, mai példákat is láthattunk erre, kevesebb sikerrel Ha közelebbről megnézzük, nagyon pontosan meghatározható funkciója van: elég költségessé teszi a kudarcot ahhoz, hogy a megállás rosszabb legyen, mint a folytatás. Az ego, amely általában az iteráció ellensége, így annak szolgálatába állítható.
1968 telén egy fiatal pszichológus, Martin Seligman a Pennsylvaniai Egyetemen olyan kutya kísérleteket végzett, amelyeket ma egyetlen etikai bizottság sem engedélyezne. Az állatokat zárt dobozokba helyezte, amelyeket alacsony akadály választott ketté, majd enyhe áramütéseket adott a padlón keresztül. Azok a kutyák, amelyek át tudtak ugrani az akadályon a biztonságos oldalra, gyorsan megtanulták ezt megtenni.
De volt egy második csoport is: ezek a kutyák korábban olyan áramütéseket kaptak, amelyek elől nem tudtak elmenekülni — az ütések attól függetlenül érkeztek, hogy mit csináltak. Amikor ezeket a kutyákat az akadályos dobozba helyezték, a legtöbbjük nem ugrott át. Lefeküdtek és nyüszítettek.
Már előre eldöntötték, hogy a helyzet reménytelen, noha valójában nem volt az.
Seligman ezt tanult tehetetlenségnek nevezte.
Arról azonban ritkábban esik szó, hogyan fordították vissza ezt az állapotot.
Nem lehetett a kutyákat egyszerűen „kibeszélni”, áttanítani őket belőle. Nem lehetett pusztán megmutatni nekik, hogy a helyzet megváltozott. Nem lehetett jutalmat kínálni az ugrásért. Ami valóban működött — az egyetlen dolog, ami működött —, az az volt, hogy fizikailag végig vezették őket a cselekvésen. A kutató megfogta a kutya lábait, és újra meg újra átvezette az ugró mozdulaton, amíg a kutya teste újra megtanulta azt, amit az elméje már lehetetlennek nyilvánított.
Az a tudás, hogy a menekülés lehetséges, nem volt elég, a menekülés megtapasztalása volt az egyetlen gyógymód.
Ezt a felismerést embereken is többször igazolták. Intellektuálisan és teljesen tudhatjuk, hogy a helyzetünk nem reménytelen — hogy az előttünk álló kudarc átmeneti, tanulságos és teljesen hétköznapi. Őszintén hihetjük ezt. A viselkedésünk mégis pontosan úgy nézhet ki, mint egy tanult tehetetlenségben fekvő kutyáé, amely a dobozban hever, és nyüszít.
A tudás és a cselekvés közötti szakadékot nem a tudás önmagában zárja be, nem jelent semmit ha világosabban tudjuk ugyanazt.
A cselekvés zárja be.
A huszadik század elején egy Polgár László nevű magyar sakktehetség írt egy röpiratot arról, hogy a zsenialitás nem veleszületik, hanem létrehozható — vagyis hogy bármelyik gyerek, megfelelő környezetben és elegendő gyakorlással, szinte bármelyik készségben világszintűvé válhat. Különcnek tartották, nem voltak adatai, egy elméletet próbált eladni. Nem csak eladni, kipróbálni, igazolni, ez az igazi változás, ez az igazi bátorság.
Ezért lefuttatta a kísérletet a saját gyerekein.
László és felesége, Klára négyéves korától kezdve sakkra tanította legidősebb lányukat, Zsuzsát. Ők maguk nem voltak sakkzsenik, egy pszichológus és egy nyelvtanár voltak, akik nagyon szó szerint hittek abban, hogy a tudatos gyakorlás alapelvei erősebbek bármilyen veleszületett adottságnál.
Amikor Zsuzsa ötévesen elkezdett helyi budapesti versenyeken indulni, már olyan szinten játszott, amely megdöbbentette felnőtt ellenfeleit. Tizenöt éves korára ő lett a világ legmagasabban rangsorolt női sakkozója. Húgai, Zsófia és Judit ugyanazt az edzésrendszert követték. Judit minden idők legerősebb női sakkozójává vált, és olyan ranglistás helyezést ért el, amely nemtől függetlenül a világ tíz legjobb játékosa közé emelte.
A Polgár-történetet nem az eredmények tették híressé, hanem a módszer.
László feljegyzéseket vezetet, nemcsak a megnyert és elveszített játszmákról, hanem a gyakorlással töltött órákról, az elkövetett hibákról, azokról a konkrét állásokról is, amelyekkel a lányai küzdöttek, majd később már nem.
A feljegyzések valamit megmutattak, ami szembement szinte mindenki intuíciójával: a fejlődés nem lineáris, és nem gyors. Hosszú, látszólagos stagnálási időszakok voltak, amikor a munka folytatódott, de semmi nem látszott javulni. Aztán hirtelen: új szint. Majd újabb stagnálás. Aztán újabb ugrás. Utólag minden szebbnek tűnik, és megjósolhatónak, de amikor benne vagy, akkor kaotikus, és érthetetlen.
A látszólagos stagnálás időszakai azóta is rengeteg kérdéstt, kutatást indítottak világszerte, mi történik ebben az időszakban, és utána miért a hirtelen szint váltás?
Visszatekintve éppen ezek voltak a legmélyebb tanulás időszakai — azok a periódusok, amikor valami láthatatlanul, a mérhető teljesítmény szintje alatt szerveződött át. De ezt közben nem lehetett látni. Belülről úgy érződött, mintha csak egy helyben forognának a kerekek.
Polgár László alapvető felismerése nem az volt, hogy a gyakorlás működik. Mindenki tudja, hogy a gyakorlás működik. Az ő felismerése az volt, hogy akkor is tovább kell gyakorolni, amikor úgy tűnik, nem működik — és ennek egyetlen módja az, ha már az elején valóban elfogadtuk, hogy ezek az időszakok a folyamat részei. Nem akadályai a folyamatnak, igazából maga a folyamat ilyen, egyszer fenn, máskor lenn.
1961-ben az amerikai regényíró, John Updike megjelentetett egy novellát a The New Yorkerben egy férfiról, aki vesz egy régi házat, és éveket tölt annak felújításával. A történet valójában nem a házról szól, hanem a férfi viszonyáról egy bizonyos fajta erőfeszítéshez — ahhoz, amely nagyon sokáig semmi láthatót nem hoz létre, aztán hirtelen mindent.
Updike, aki több mint húsz regényt és több mint ötven novelláskötetet publikált, valamint kétszer elnyerte a Pulitzer-díjat, egyszer egy interjúban úgy írta le munkamódszerét, hogy az meglepte a kérdezőt. Napi két oldalt írt, nem tíz oldalt a jó napokon és semmit a rosszakon. Két oldalt, minden reggel, függetlenül attól, milyennek érződött a munka.
Amikor megkérdezték tőle, mit csinál, ha az a két oldal szörnyű, azt mondta: akkor is megírja őket, mert az alternatíva — várni arra a napra, amikor majd nem lesznek szörnyűek — olyan nap, amelyről semmi oka nincs feltételezni, hogy el fog jönni.
Ez a teljesítmény és az ítélet strukturális szétválasztása — annak felismerése, hogy a létrehozás és az értékelés külön tevékenységek, amelyek szennyezik egymást, ha egyszerre végezzük őket. Azonos azzal a vállalati folyamattal, amikor először ötletelsz, de közben nem míinősíted az ötleteket, hanem csak gyűjtesz, mint egy méhecske. Ezután az ötleteket csoportosítod, és utána már nekik mehetsz.
Az ohiói kerámiatanár ugyanezt fedezte fel, a mennyiségi csoport nem azért készített jobb edényeket, mert a mennyiség önmagában értékes, hanem azért, mert az, hogy úgy készíthettek edényeket, hogy nem osztályozták mindegyiket abban a pillanatban, amikor kikerült a kemencéből, lehetővé tette számukra a tanulást anélkül, hogy a tanulást állandóan megszakította volna az ítélet.
Van valami nagyon konkrét, ami összeköti Edison aprólékos kudarc feljegyzéseit, pontosabban kísérleti adatait, Seligman tanult tehetetlenségben szenvedő kutyáit, Polgár László gyakorlási feljegyzéseit és Updike napi két oldalát.
Nem a kudarcra való hajlandóság. Szinte mindenki azt mondja, hajlandó kudarcot vallani. Ennél pontosabb dologról van szó.
Arról a döntésről, hogy a kudarcot információként kezeljük, nem ítéletként.
Ez a kettő nem ugyanaz. Az ítélet végleges és sokszor személyes, valamit rólad állít.
Egy információ hasznos, hiszen valamit arról a terepről mond, amelyen éppen navigálsz. Amikor Edison feljegyezte a naplójába, hogy az 1140-es izzószál négy perc alatt kiégett, nem a saját képességeiről rögzített ítéletet. Egy adatpontot adott hozzá a térképhez. A térkép minden bejegyzéssel pontosabb lett.
Azért olyan nehéz ezt a különbséget a gyakorlatban fenntartani, mert az ego nem hallja meg. Az ego alkati képtelensége, hogy a saját teljesítményéről szóló információt semlegesen kezelje. Minden sikertelen próbálkozás egy hallgatólagos kérdéssel érkezik: ez azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó?
Az ego akkor is meghallja ezt a kérdést, ha nem ez volt a szándékunk.
Ezért iterálnak a gyerekek olyan szabadon, a felnőttek pedig olyan vonakodva. Nem arról van szó, hogy a gyerekek bátrabbak. Hanem inkább arról, hogy még nem állt össze bennük az a belső közönség, amely minden kudarcot tanúvallomássá alakít arról, kik ők valójában. Nyilvánosan és derűsen vallanak kudarcot, mert számukra a kudarc még nem személyes, csak valami, ami megtörtént, de lehetne és lehet másként is.
Valamikor a korai kamaszkor körül a legtöbb ember elveszíti ezt a belső képességét, megérkezik a belső bíróság, elfoglalja a helyét, és elkezdi a folyamatos kommentárt. Ez a kommentár nem rosszindulatú — egyszerűen csak könyörtelenül végzi a munkáját. Összehasonlít. Értékel. Emlékszik minden korábbi ítéletre, és az újat is hozzáadja a főkönyvhöz.
Azok az emberek, akik felnőttként is jól tudnak iterálni, nem szüntették meg, nem ölték meg a bíróság tagjait, ezt a belső közönséget. Valami finomabbat tanultak meg: módokat találtak arra, hogy untassák, eltereljék a figyelmét, kifárasszák, vagy — ahogy Edison tette — teljesen más szerepbe állítsák. Nem oldották meg a problémát, inább megkerülték. Hsaonlóan ahhoz, ahogy egyes középkori seregek, ha nem tudtak egy várat bevenni, akkor egyszerűen megkerülték és tovább mentek.
Mindebből két dolog is következik, amennyiben ennek van bármi értelme.
Az első az, hogy a cél nem az, hogy ne érdekeljen minket, hogyan néz ki a munkánk. Ez a cél a legtöbb ember számára elérhetetlen, és valószínűleg nem is kívánatos. A cél az, hogy olyan feltételeket teremtsünk, hogy a munka megtörténjen, mielőtt az értékelés megérkezne.
Válaszd szét a készítést az ítélkezéstől, amennyire csak tudod, ameddig csak tudod.
Írd meg a két oldalt, mielőtt elolvasod a tegnapi kettőt.
Készítsd el az edényt, mielőtt eldöntöd, jó-e.
Futtasd le a kísérletet, mielőtt eldöntöd, mit bizonyít.
Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. De legalább konkrét dolog, amivel próbálkozni lehet, és ez jobb, mint az a homályos utasítás, hogy „félj kevésbé a kudarctól”.
A második dolgot nehezebb megtartani. A legtöbb dolog, amit létrehozol, ki lesz dobva. Ez nem megnyugtató gondolat, egyszerűen pontos leírás. Edison hatezer növényi anyagot tesztelt, és egyet használt. A mennyiségre dolgozó kerámia osztály száz edényt készített, és néhányat tartott meg. Updike ötven éven át napi két oldalt írt, és ezeknek az oldalaknak a többsége vázlat lett, nem könyv.
A próbálkozások és a sikerek aránya, amelyet a legtermékenyebb alkotóknál látunk, olyan kedvezőtlen, hogy logikusan nézve el kellene bátortalanítania minket. De azokat, akik valóban továbbmennek, mégsem bátortalanítja el.
Úgy tűnik, megtaláltak valamit — olyasmit, amit szinte lehetetlen átadni annak, aki maga még nem találta meg.
A próbálkozások maguk a dolgok, a cselekvés a lényeg. A sikerek csupán azok a pillanatok, amikor a cselekvés mások számára is láthatóvá válik.
Edison azt mondta, soha nem érezte magát elcsüggedve. Valószínűleg túlzott. De az alapállítás — hogy az 1140 kudarcot valóban nem tekintette oknak arra, hogy megálljon — minden rendelkezésünkre álló beszámoló alapján igaznak tűnik.
Hanem azért, mert korán és teljesen eldöntötte, hogy a térképet ki kell tölteni, és hogy a kitöltés egyetlen módja a folytatás.
A kerámiatanár diákjai, akik száz edényt készítettek, nem féltek kevésbé a rossz edényektől, mint azok, akik csak egyet készítettek. Egyszerűen túl elfoglaltak voltak a következő elkészítésével ahhoz, hogy sok időt töltsenek az ítélettel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése