Halál Shakespeare módra

 

A tudomány és a művészet összekapcsolása, a köztük lévő mély, de sokszor nem látott összefonódás mindig is érdekelt, sokat gondolkodom ezeken. Bár Shakespeare nem a kedvenc írom, művei idejétmúltnak tűnhetnek, de csak ha felszínesen közelítünk hozzájuk. A mélyebb tartalmak időt és energiát igényelnek. Most egy más oldalról, a korabeli halál és orvoslás szempontjából egy kis összefoglalót készítettem a művei által inspirálva.

William Shakespeare a történelem egyik legnagyobb írója, művei több mint négy évszázada szórakoztatják és gondolkodtatják el a közönséget. Bár gyakran a költői nyelvezet és az emberi lélek mély ismerőjeként hivatkozunk rá, azonban a Bárd egy másik területen is szakértőnek bizonyult: a halál ábrázolásában.

Shakespeare egy olyan korban élt, amikor az élet rövid volt, a halál pedig mindennapos és gyakran nyilvános esemény, a járványok, a nyilvános kivégzések, a háborúk és a korlátozott orvosi tudás miatt a halál állandó kísérője volt az Erzsébet- és Jakab-kori Angliának. Izgalmas végig futni a művein, hogy azok hogyan tükrözték a korabeli halálozási okokat, az orvostudomány akkori állását, a kivégzési módszereket és a színházi trükköket, feltárva a drámai szövegek mögött rejlő tudományos és történelmi valóságot.

A halál színpada

A 16. századi Angliában a halál nem volt tabu, és nem volt elrejtve a szem elől, mint manapság. Az átlagos várható élettartam mindössze 38 év volt, bár aki megérte a 30-at, jó eséllyel a 60-at is elérhette, a csecsemőhalandóság megdöbbentően magas volt: a gyerekek egyharmada meghalt a tizedik születésnapja előtt.

Maga Shakespeare is szerencsés túlélő volt; születésének évében, 1564-ben, Stratford-upon-Avon lakosságának egyhatodát vitte el a pestis. Ez a környezet, ez az időszak, ahol a halál "olyan mindennapos, mint az élet" (III. Eduárd), mélyen befolyásolta a színpadi ábrázolást.

A londoni színházak, mint a Globe vagy a Rose, a város kevésbé higiénikus negyedeiben, például Southwarkban helyezkedtek el, közel a bordélyházakhoz és a medveheccelések helyszíneihez.

A közönség, amely a nyilvános kivégzéseket is látogatta, hozzászokott a vér látványához. A London Bridge déli kapuján karókra tűzött levágott fejek fogadták a látogatókat – egy utazó 1592-ben 34 ilyen fejet számolt össze.

Shakespeare és kortársai tudták, hogy a közönség igényli a látványos halált, ami azóta nem változott. Bár a technikai lehetőségek korlátozottak voltak, a színpadi trükkök leleményesek voltak: a vér megjelenítésére ecetet, bort, vermiliont (cinóbervörös pigmentet), vagy leggyakrabban állati vért használtak. A juh vére különösen népszerű volt, mert lassabban alvadt meg, mint a marhavér, így tovább maradt folyékony állapotban a színpadi hólyagokban.

A lefejezésekhez és csonkításokhoz viaszból készült művégtagokat és fejeket alkalmaztak, de a színházak kelléktárában néha valódi csontok is előfordulhattak. A híres Yorick-koponya Hamlet-ben valószínűleg csak kellék volt Shakespeare idejében, a közönség tudta, honnan szerezhetők be ilyenek.

Orvoslás és diagnózis

Shakespeare korában az orvostudomány a galénoszi elveken alapult, amelyek szerint az egészség a négy humor (vér, nyálka, sárga epe, fekete epe) egyensúlyától függött.

A betegségeket ezen egyensúly felborulásának tulajdonították, a kezelések pedig – érvágás, hánytatás, izzasztás – gyakran többet ártottak, mint használtak.

A diagnosztika eszköztára szegényes volt: az orvosok gyakran vizeletvizsgálatra (urinoszkópia) hagyatkoztak,szagolták, ízlelgették, amelyet Shakespeare több helyen is kigúnyolt, például a IV. Henrik második részében, ahol Falstaff vizeletét vizsgálják.

A halál megállapítása sem volt egyszerű, sztetoszkóp és EKG hiányában a légzés és a szívverés hiányát figyelték, de a tévedés lehetősége természetesen fennállt. Lear király, reménykedve abban, hogy lánya, Cordelia még él, tükröt tart a szája elé, és tollat a légzése ellenőrzésére – ezek a korabeli, megbízhatatlan módszerek voltak.

A "tetszhalál" jelensége, amelyet Júlia (Rómeó és Júlia) vagy Imogen (Cymbeline) esetében látunk, a korabeli félelmeket tükrözte. Nincs olyan ismert méreg, amely pontosan 42 órára halottnak tettetne valakit, majd mellékhatások nélkül ébresztené fel, a mandragóra vagy az ópium okozhatott mély öntudatlanságot.

A legmeggyőzőbb tetszhalált a tetrodotoxin (gömbhal mérge) okozhatná, de ez a méreg Shakespeare korában még ismeretlen volt Európában.

Kivégzések: A törvény szigora

A Tudor-korban a kivégzés nemcsak büntetés, hanem nyilvános látványosság volt, cirkuszi mutatvány. Shakespeare drámáiban a lefejezés a leggyakoribb kivégzési mód, mivel főként nemesekről és királyokról írt, akiket rangjuknál fogva megilletett ez a "gyorsabb" halál.

A lefejezés azonban biológiailag nem volt fájdalommentes.

A tudatosság a nyak elvágása után még másodpercekig, sőt, egyes elméletek szerint akár percekig is megmaradhatott, amíg az agy oxigénkészlete ki nem merült.

Az alacsonyabb származású bűnözőkre, mint például Bardolphra az V. Henrik-ben, akasztás várt. A korabeli akasztás nem a nyakcsigolya eltörésével ölt (mint a későbbi "long drop" módszer), hanem fulladással vagy a nyaki erek elzáródása miatti agyi vérbőséggel, ami lassú és gyötrelmes halált jelentett.

A legsúlyosabb bűnért, a felségsértésért (árulás) a legkegyetlenebb büntetés járt: akasztás, kizsigerelés és felnégyelés. Az elítéltet felakasztották, de még élve levágták, majd a szeme láttára kivágták a szerveit és elégették őket.

Shakespeare a VI. Henrik második részében említi ezt a büntetést, de a színpadon nem ábrázolta részletesen, valószínűleg a technikai nehézségek és a cenzúra miatt.

Gyilkosságok

A gyilkosságok ábrázolásánál Shakespeare gyakran támaszkodott a korabeli kriminalisztikai hiedelmekre. A VI. Henrik második részében Humphrey gloucesteri herceg halálát Warwick grófja "törvényszéki" alapossággal elemzi. Észreveszi, hogy a herceg arca sötét és vérrel teli, szemei kidüllednek, haja pedig összekuszálódott – ezek a fojtogatás klasszikus jelei. Warwick megfigyelései pontosak: a nyaki vénák elzárása miatt a vér nem tud távozni a fejből, ami az arc elszíneződését okozza, míg a küzdelem nyomai a dulakodásra utalnak.

Az Othello-ban Desdemona megfojtása orvosi szempontból érdekes. Othello fojtogatja (vagy megfullasztja egy párnával), majd azt hiszi, felesége halott. Desdemona azonban később magához tér, beszél, majd végleg, és ténylegesen meghal.

Ez biológiailag plauzibilis: a fojtogatás okozhat eszméletvesztést az oxigénhiány miatt, amiből az áldozat felébredhet, ha a nyomás megszűnik. A végső halálát okozhatta a gégében fellépő görcs, vagy egy, a dulakodás közben szerzett fejsérülés miatti késleltetett agyvérzés.

A III. Richárd-ban Lady Anne azt állítja, hogy a halott VI. Henrik sebei újra vérezni kezdenek Richárd jelenlétében.

Ez a "cruentatio" nevű középkori hiedelem, miszerint a holttest vérezni kezd gyilkosa közelében, a 19. századig elfogadott bizonyítéknak számított a bíróságokon, noha tudományos alapja nincs.

Háború és a láthatatlan ellenség

Shakespeare történelmi drámái tele vannak csatajelenetekkel, de a színpadon lehetetlen volt visszaadni az olyan ütközetek méreteit, mint az agincourti csata (V. Henrik). A valóságban a csaták kaotikusak voltak, és a sérülések brutálisak. A nyilak és kardok okozta sebek gyakran elfertőződtek és ez a korabeli katonák számára a legnagyobb veszélyt jelentette.

Az V. Henrik-ben a király seregeit "betegség" tizedeli Harfleurnél. Ez a vérhas (dysentery) volt, amelyet a korabeli higiéniás viszonyok és a szennyezett víz okozott. A betegség súlyos hasmenéssel és kiszáradással járt, és gyakran több áldozatot szedett, mint a fegyverek. Maga V. Henrik is ebben a betegségben halt meg később, bár Shakespeare ezt tapintatosan kihagyta a drámából.

A szifilisz (a "francia kór" vagy "pox") állandó céltábla volt a színházban. A betegség a 15. század végén jelent meg Európában, és gyorsan terjedt. Shakespeare számos utalást tesz rá, különösen a Troilus és Cressida című darabban, ahol Pandarus felsorolja a tüneteket: csontfájdalom, vakság, orr deformitása.

A kezelés – higanygőzölés vagy higanyos kenőcsök – gyakran ugyanolyan mérgező volt, mint maga a betegség, és súlyos mellékhatásokkal járt, mint például a fogak kihullása és a túlzott nyáladzás.

A pestis, bár Shakespeare életének meghatározó eleme volt, furcsa módon ritkán jelenik meg közvetlenül a színpadon. A Rómeó és Júliá-ban azonban kulcsszerepet játszik: a "fertőző dögvész" miatt zárják le a házat, ahol Lőrinc barát küldönce tartózkodik, így Rómeó nem kapja meg az üzenetet Júlia tervéről.

Mérgek

A mérgezés a gyilkosság alattomos formája volt, amely ellen nehéz volt védekezni. Shakespeare korában a toxikológia még gyerekcipőben járt, így sok gyilkos megúszhatta tettét. A Hamlet-ben az idős királyt a fülébe öntött "hebona" levével ölik meg. Ez a méreg rejtélyes, mivel ilyen nevű növény nem létezik. A lehetséges jelöltek között van a beléndek (henbane), a tiszafa (yew) vagy az ébenfa (guaiacum). A tünetek – a bőr kérgesedése, a vér megalvadása – leginkább a szifiliszre vagy a vipera mérgére emlékeztetnek, de Shakespeare valószínűleg több forrásból gyúrta össze ezt a drámai mérget.

Kleopátra öngyilkossága (Antonius és Kleopátra) a történelem egyik leghíresebb mérgezése. A kígyómarás (aszpisz) általi halál Plutarkhosz leírásán alapul. A valóságban az egyiptomi kobra mérge (neurotoxinok) bénulást és légzésleállást okoz, de a halál nem olyan gyors és fájdalommentes ("mint egy álom"), ahogy a darabban látható. Ráadásul egy fügekosárban nehéz lett volna elrejteni egy kifejlett kobrát.

Öngyilkosság

Shakespeare korában az öngyilkosság bűnnek és bűncselekménynek számított, az áldozatokat megszentelt földön kívül temették el, vagyonukat pedig a korona elkobozta. Shakespeare azonban meglepő együttérzéssel ábrázolta az öngyilkosokat. Ophelia (Hamlet) vízbe fulladása az egyik legismertebb példa. A fulladás fiziológiája – a víz belégzése, a vér felhígulása (édesvíz esetén), a tüdőödéma – gyors és végzetes folyamat. A darabban felmerül a kérdés, hogy baleset vagy szándékos tett volt-e, ami befolyásolta a temetés módját.

A római drámákban (Julius Caesar, Antonius és Kleopátra) a kardba dőlés a "nemes halál" formája, ez azonban anatómiailag nehézkes: a bordák védik a szívet, és a sikeres öngyilkossághoz nagy erő és pontosság kellett. Antonius esetében a kísérlet félresikerül, és a hős lassan, fájdalmasan vérzik el, ami a módszer realitását tükrözi.

Shakespeare felismerte, hogy a test és a lélek szorosan összefügg. Számos karaktere hal meg bánatában vagy szégyenében. Lady Montague (Rómeó és Júlia) és Brabantio (Othello) halálát a gyász okozza.

A modern orvostudomány ismeri a "megtört szív szindrómát" (takotsubo cardiomyopathia), amikor a szélsőséges stressz szívizom-gyengeséget okoz, ami ritkán, de lehet halálos.

Lady Macbeth halála a kialvatlanság és a bűntudat következménye. Az alvásmegvonás súlyos pszichológiai és fizikai leépüléshez vezethet, hallucinációkat és paranoiát okozva. Bár önmagában az alváshiányba nehéz belehalni, a kimerültség és az őrület öngyilkossághoz vezethetett, ahogy azt a darab is sugallja.

Végül, Shakespeare nem riadt vissza a bizarr haláloktól sem. A Téli rege híres színpadi utasítása – "Exit, pursued by a bear" (Ki, medve kergeti) – Antigonus halálát jelzi. Bár a medvék ritkán támadnak emberre, a londoni közönség számára a medveheccelések miatt ezek az állatok a vad erőszak megtestesítői voltak. A Titus Andronicus-ban a kannibalizmus (a fiai húsából készült pite megetetése Tamorával) a bosszú végső, groteszk formája, amely Seneca drámáiból és a korabeli rémtörténetekből merített.

Ahogy minden irodalmi mű, így Shakespeare művei nemcsak irodalmi remekművek, hanem kordokumentumok is. A drámákban ábrázolt halálesetek – legyenek azok orvosi szempontból pontosak vagy a drámai hatás kedvéért eltúlzottak – tükrözik a 16-17. századi ember félelmeit, hiedelmeit és tudását. 

Shakespeare nemcsak a szavakkal bánt mesterien, hanem a közönség idegeivel is: pontosan tudta, mi rettenti meg, mi hatja meg, és mi szórakoztatja őket. A halál az ő kezében nem pusztán a vég, hanem a dráma legfőbb eszköze volt.