A fej vagy írás című regényt olvasom, ami egy fiatal angol srácról szól, akinek az élete hatalmas válságba kerül egyik pillanatról a másikra és úgy dönt, hogy a további életét, pontosabban életének fontos döntéseit egy érme feldobásának eredményére bízza. Eleinte minden kis döntéséhez kérte az érme segítségét, ezt a kék inget vegyemfel vagy sem? később rájött, hogy ez így fárasztó és ezuán már csak az érdekes, és nagynak tűnő döntések előtt kérte az érme segítségét.
Az egész történet alapja levezethető egy 2008-as, a Nature folyóiratban megjelent tanulmányból — Marta C. González, César A. Hidalgo és Barabási Albert-László kutatása — százezer mobiltelefon-felhasználó mozgásmintáit elemezte hat hónapon keresztül. Az eredmény nyugtalanító volt: az emberek mozgása meglepően előre jelezhető. Nem kaotikus, nem szabadon hömpölygő, hanem ismétlődő mintázatokba rendeződik. Más szóval: nap mint nap ugyanazokat az útvonalakat, helyeket és rutinokat járjuk be, még akkor is, ha közben szabadnak érezzük magunkat.
A regény egy valódi ember valódi felismerésére épül: Max Hawkinsról van szó, a Google egykori mérnöke aki szintén olvasta a cikket, és mélyen megérintette. Kívülről sikeres, optimalizált életet élt San Franciscóban: jó állás, pompás kávézók, kedves társaság. De egy ponton ráébredt, hogy a tökéletesen optimalizált életet él, ami valójában egy jól ismétlődő rutinokkal megtűzdelt élet. Olyan, mintha nem is ő döntene, hanem egy korábban megírt program futna tovább benne. Innen született meg kísérlete: véletlenszerű algoritmusokra bízta, hová menjen, hol egyen, milyen eseményeken vegyen részt.
Mennyire vagyunk konzervatívak a hétköznapi döntéseinkben? A válasz: nagyon.
Nem feltétlenül ideológiai értelemben, hanem pszichológiailag. A megszokott dolog, ruha, útvonal biztonságot ad. A kedvenc étterem nem okoz csalódást, a jól ismert útvonal nem igényel figyelmet, a saját ízlésünkhöz illő zene, film, könyv vagy társaság nem zavarja meg az önképünket, nem kell azon alakítanunk.
A probléma az, hogy ez a kényelem idővel börtönné válik, ezt nevezhetjük a „preferenciák börtönének”.
A saját ízlésünk, amely eleinte szabadságnak tűnik, később falakat húz körénk. Sajnos ezeket a falakat magunk is tovább építhetjük: a Spotify azt javasolja, amit valószínűleg szeretni fogunk, a Netflix olyan filmet ajánl, amely hasonlít az előzőekre. A közösségi média olyan embereket és gondolatokat mutat, amelyek beleillenek a meglévő világképünkbe. Így az algoritmusok nemcsak kiszolgálják a preferenciáinkat, hanem meg is merevítik őket. Szomorúan gubbasztunk egy magas fallal körülvett labirintus közepén.
Kyle Chayka ezt a jelenséget kulturális szinten is leírta: szerinte nem véletlen, hogy a világ trendi kávézói egyre jobban hasonlítanak egymásra. Az Instagram, a Pinterest és más platformok algoritmikus ajánlórendszerei fokozatosan ugyanabba az esztétikai irányba tolják a tulajdonosokat, vendégeket, tervezőket. Az egyéni ízlés lassan kollektív sablonná olvad. Nem azért választjuk ugyanazt, mert valóban ugyanazt akarjuk, hanem mert ugyanazok a rendszerek tanítanak minket vágyni.
A véletlen itt válik érdekessé. Nem mint misztikus sors, hanem mint pszichológiai és viselkedési eszköz. Egy 2019-es PLOS One tanulmányban M. E. Jaffé, L. Reutner és R. Greifeneder azt vizsgálták, hogyan segítheti a pénzfeldobás a döntéshozatalt. Az eredmény nem az volt, hogy a pénzérmének „igaza van”, hanem az, hogy a véletlen döntési eszköz felerősítheti az érzelmi reakcióinkat. Amikor az érme mutat valamit, hirtelen úgy érezzük, örülünk neki vagy éppen tiltakozunk ellene. Érzelmeket generál. A véletlen tehát nem feltétlenül helyettünk dönt, hanem segít felismerni, mit is akarunk valójában.
A pszichológia másik fontos fogalma itt a „bizonytalanság intoleranciája”. K. Buhr és Michel J. Dugas 2002-es tanulmánya a Behaviour Research and Therapy folyóiratban ennek mérésére dolgozott ki skálát. A bizonytalanságot rosszul tűrő emberek gyakran két szélsőség között mozognak: vagy túl sok információt gyűjtenek, vagy impulzívan döntenek. Vagy mindent előre biztosítani akarnak, vagy gyorsan megszabadulnak a döntés terhétől. A teljes véletlenszerűség ezért nem mindig bátorság; néha a felelősség elkerülésének kifinomult formája.
A cél tehát talán nem az, hogy dobókockára bízzuk az életünket, inkább az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az ismert dolgok kiaknázása és az ismeretlen felfedezése között.
A számítástudomány ezt „explore–exploit” problémának nevezi. Ha mindig azt választjuk, amit már ismerünk, hatékonyak leszünk, de beszűkülünk. Ha mindig újat keresünk, izgalmas életünk lehet, de elveszíthetjük az irányt.
Erre az állatvilágban is találunk példát. Zoe Cook, Daniel W. Franks és Elva J. H. Robinson 2013-as, a Journal of Theoretical Biology folyóiratban megjelent tanulmánya a hangyakolóniák felfedező és kiaknázó viselkedését vizsgálta. A hangyák nem teljesen véletlenszerűen térnek le a már ismert táplálék ösvényekről. Ha a környezet stabil, inkább követik a bevált útvonalakat. Ha viszont változékonyabbá válik, több hangya kezd új irányokat felfedezni. Vagyis a természetben sem az állandó kalandozás, sem a teljes rutin nem lehet optimális.
Az intelligens rendszer alkalmazkodik a környezet bizonytalanságához.
Emberi szinten ugyanezt mutatják Elizabeth A. Hebert és Michel J. Dugas 2019-es munkái is a bizonytalanság viselkedéses gyakorlásáról. A kis, kontrollált bizonytalansági helyzetek — például új hely kipróbálása, idegennel való beszélgetés, megszokott rutin megtörése — segíthetnek növelni a bizonytalanságtűrést. Nem az a cél, hogy vakmerővé váljunk, hanem hogy ne omoljunk össze, amikor az élet nem a terv szerint alakul.
Ez a véletlen legfontosabb szerepe az életünkben: nem káoszt hoz, hanem rugalmasságot. Egy másik útvonal, egy szokatlan étel, vagy egy esemény, amelyre magunktól soha nem mennénk el. Egy könyv, amely nem illik az eddigi érdeklődésünkhöz. Ezek apró, alacsony kockázatú véletlenek, de edzik azt a képességünket, hogy ne csak ott tudjunk jól működni, ahol minden ismerős, ahol minden bevált.
A túloptimalizált élet törékeny. Amíg minden a terv szerint halad, kényelmes, de ugyanakkor meglehetősen unalmas is lehet. De amikor jön egy váratlan esemény — munkahelyváltás, betegség, szakítás, technológiai fordulat, gazdasági krízis —, a túl merev rendszer könnyen összeroppan.
A véletlen kis adagjai ezzel szemben mikroedzések az alkalmazkodásra.
Nem kell Max Hawkinshoz hasonlóan algoritmusokra bíznunk az egész életünket. Nem kell minden hónapban másik országba költöznünk, és nem kell véletlenszám-generátorral rendelni vacsorát.
De érdemes időnként megkérdezni magunktól: vajon tényleg ezt választom, vagy csak ezt szoktam választani?
Mert lehet, hogy a változástól való félelmünk nem is nagy drámákban mutatkozik meg, hanem apró ismétlésekben. Mindig ugyanaz az út.
A véletlen ilyenkor nem ellenség. Néha éppen az a rés a falon, amelyen keresztül megláthatjuk, hogy az életünk nemcsak olyan lehet, amilyenné optimalizáltuk — hanem olyan is, amilyenné még soha nem mertük kipróbálni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése