A klasszikus mesék iránti rajongás nem gyermekded dolog. Charles Dickens nyíltan bevallotta, hogy Piroska volt az első nagy szerelme, és úgy érezte, a tökéletes boldogságot jelentette volna számára, ha feleségül vehette volna őt.
C. S. Lewis pedig csak ötven éves kora után merte vállalni, hogy felnőttként is titokban meséket olvasott. Mindketten felismerték, hogy a mesék a legegyszerűbb formájukban is a legmélyebb, kollektív emberi szorongásokat és pszichológiai igazságokat hordozzák – felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt.
A szexualitás tilos, a brutális erőszak maradhat
Amikor a Grimm testvérek elkezdték publikálni a meséket, a korabeli kritikák és a szülői visszajelzések éles bírálatokat fogalmaztak meg. A felháborodás oka azonban nem a vérfagyasztó kegyetlenség volt, hanem a legkisebb szexuális utalás vagy a házasság előtti teherbe esés megjelenítése.
Wilhelm Grimm ezért szigorú cenzúrát vezetett be: kigyomlált minden olyan részletet, amely szexualitásra utalt. Az 1812-es első kiadásban Rapunzel (Aranyhaj) ártatlanul elszólja magát a boszorkány előtt, elárulva, hogy a herceg titkos látogatásai miatt szorulni kezd rajta a ruha – vagyis teherbe esett.
A második kiadásban ezt a jelenetet gyorsan átírták. Hasonlóan finomítottak A békakirályfi történetén is, az 1810-es eredeti kéziratban a királykisasszony dühében a falhoz vágja a békát, aki az ágyába zuhanva azonnal jóképű herceggé válik, és a lány mellé fekszik.
Az 1812-es első kiadásban a béka a falnak csapódva válik a lány „kedves társává”, amellyel békésen aludhatnak. A későbbi kiadásokban viszont a fiatal pár már csak a királyi apa kifejezett jóváhagyásával és a formális esküvői eskü elhangzása után térhet közös nyugovóra.
A korabeli cenzúra mögött mélyreható pedagógiai elv húzódott meg: a 19. századi kispolgári nevelési modellben a grafikus erőszak elfogadott, sőt hasznos elemnek számított, amennyiben a bűnösök megtorlását és a megtéveszthetetlen igazságszolgáltatást szolgáltatva erkölcsi tanulsággal szolgált.
A szexualitás ellenben semmilyen morális nevelő értékkel nem bírt a gyermekek számára, így csupán társadalmi botrányt okozott.
Ennek megfelelően, miközben a testi kapcsolat utalásait elrejtették, a szörnyű erőszakot, csonkításokat és vérbosszút gyakran még fokozták is. Hamupipőke gonosz mostoha nővéreinek szemeit a második kiadásban galambok csipegetik ki büntetésből; Rumpelstiltskin dühében saját kezűleg tépi ketté magát; Csipkerózsika elbukott udvarlói pedig lassú, kínos halált halnak a kastélyt övező véres töviskerítésben. A testi erőszak bemutatása a megtorló igazságosság jegyében a mesék szerves része maradt.
Miért tűntek el az édesanyák a mesékből?
A mai olvasónak szinte természetes, hogy a mesék legfőbb gonosztevői a gonosz mostohák. A Grimm testvérek eredeti kéziratait és legelső kiadásait tanulmányozva azonban megdöbbenünk: Hófehérke, és Jancsi és Juliska kínzója eredetileg a saját, biológiai édesanyjuk volt.
Wilhelm Grimm a későbbi kiadások során szisztematikusan lecserélte az édesanyákat gonosz mostohákra, Hófehérke édesanyja a második kiadásban váltja át szerepét a féltékeny mostohára, míg Jancsi és Juliska anyja a negyedik kiadásra alakul át mostohává.
A változtatás mögött egyértelmű társadalmi és pedagógiai szándék állt. A 19. századi polgári családmodellben az édesanya szent és sérthetetlen figura volt. Wilhelm Grimm úgy vélte, hogy a gyermek olvasók és a nekik felolvasó szülők számára elfogadhatatlan és feldolgozhatatlan lenne az édesanyák szörnyetegként való ábrázolása. A gonosz mostoha alakja kényelmes mentális egérutat biztosított: a gyermek így anélkül élhette át a szülői elutasítástól való félelmet, hogy a saját édesanyja iránti tisztelete és szeretete sérült volna.
Felnőtt esti mesék a fonóból a gyerekszobáig
A köztudatban élő kép szerint a Grimm mesék mindig is a gyerekszoba elengedhetetlen kellékei voltak. A néprajztudomány és a történeti források azonban világossá teszik: a meséket eredetileg felnőttek mesélték felnőtteknek.
A téli esti összejöveteleken, a fonókban végzett munka közben a mesélés a felnőtt közösség szórakoztatását, a nehéz mindennapokból való kiszakadást szolgálta.
A gyűjtemény fejlődése során a Grimm testvérek eredetileg tudományos, filológiai és néprajzi céllal jegyezték le a történeteket, hogy megmentsék a német szóbeli hagyományt az enyészettől. Az első kiadás súlyos jegyzetekkel kiegészített, nehézkes kötet volt, amely alig tartalmazott illusztrációkat, és kifejezetten a tudományos közönségnek szólt.
A kereskedelmi siker és a piaci igények azonban gyökeres fordulatot hoztak. Ahogy a könyvpiac felismerte a gyermekirodalomban rejlő lehetőségeket, Wilhelm Grimm fokozatosan átalakította a gyűjteményt egy gyermekeknek szóló nevelőkönyvvé.
Az 1825-ben megjelent kisméretű kiadás – amely 50 kiválasztott mesét tartalmazott, mentes volt a tudományos jegyzetektől, és Ludwig Emil Grimm illusztrációival jelent meg – végleg bevezette a meséket a gyerekszobákba és a polgári otthonokba.
A passzív és naiv férfihősök mítosza
A klasszikus mesebeli férfihősről a legtöbb embernek a sárkányt legyőző, kardot forgató, rettenthetetlen lovag jut eszébe. Ha azonban alaposan megvizsgáljuk a Grimm gyűjteményt, kiderül, hogy ez a figura szinte teljesen hiányzik a német népmesei hagyományból.
Az első kiadás mintegy 150 meséje között mindössze két sárkányölő és egyetlen óriásölő alak szerepel. Különösen árulkodó és sokatmondó részlet, hogy a két sárkányölő egyike maga Ostoba János volt. A Grimm-mesék férfihősei túlnyomórészt nem a bátorságukról, testi erejükről vagy kiemelkedő intelligenciájukról híresek. A legtöbbjük a legkisebb fiú, aki naiv, együgyű, vagy a környezete által teljesen ostobának tartott figura.
Ezek a hősök nem a saját stratégiai elméjüknek vagy világias számításaiknak köszönhetően nyerik el a királyságot és a hercegkisasszony kezét.
A népmesei világnézet szerint a gőg, az önző ravaszság és a hideg számítás elbukik, míg a számító szándéktól mentes gyermeki gyanútlanság és a szív tisztasága elnyeri a varázslatos kegyelmet. A hősök sikere így nem a saját hőstetteikből, hanem a szerencséből és a külső segítőkből (varázslatos állatokból, öregemberekből) fakad, akik helyettük is megoldják a feladatokat. A férfihősök szinte passzív sodródók a történetben, akiknek a naivitása és világiatlansága válik a legnagyobb előnyükké.
Iskolai tanulságok a tündérmesékbe oltva
A szóbeli néphagyomány nyers, közvetlen és néha morálisan kétértelmű hangvételét Wilhelm Grimm a szerkesztési fázisok során szisztematikusan felváltotta a 19. századi kispolgári erkölcsök sulykolásával. Az eredeti mesékben a szerencse és a véletlen gyakran fontosabb volt, mint az erkölcsös viselkedés; a későbbi kiadásokban viszont minden tett elnyerte méltó jutalmát vagy büntetését.
A kiadások csiszolása során a szereplők viselkedését átitatták a kor elvárásai:
A szorgalom és az engedelmesség dicsőítése: Holle anyó szorgalmas leányának szenvedéseit és munkáját a későbbi kiadásokban sokkal részletesebben ábrázolják, hangsúlyozva a véresre sebzett ujjakkal való fonást mint kiemelkedő erényt.
A gőg lecsendesítése: A büszke királykisasszonyok, mint például Rigócsőr király történetének hősnője, az egymást követő átdolgozásokban egyre szigorúbb büntetést kapnak pökhendi viselkedésükért, és a mese végére egyre alázatosabbá, megbánóbbá válnak.
Jellembeli címkék alkalmazása: Wilhelm Grimm a cselekmény tisztaságának rovására is utólagos jelzőkkel látta el a szereplőket: a királyok „bölcsek”, a szolgák „irgalmasak”, a leányok pedig „jámborszándékúak” és „istenfélők” lettek.
A mesék elfedett, de kiirthatatlan magva
Bár a Grimm testvérek az évtizedek során csiszolták, finomították és kispolgári erkölcsi tanmesékké formálták a néprajzi gyűjtéseket, a történetek mélyén megmaradt az eredeti, nyers emberi tapasztalat. A cenzúra és a szépítés ellenére a mesék szövetében ma is ott pulzálnak az elhagyatottságtól való rettegés, a családi széthúzás, az éhezés és a túlélésért folytatott küzdelem ősi képei.
A mesék átalakulásának története arra kényszerít bennünket, hogy újragondoljuk a gyermekirodalom szerepét.
Vajon a mai, végletekig szelídített, konfliktusmentesre csiszolt modern Disney-változatok képesek még valódi lélektani kapaszkodót nyújtani a felnövekvő generációknak?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése