Képzelj el egy ősi embert, aki hanyatt fekszik a földön, sok tízezer évvel ezelőtt, valahol Afrikában. Nincs tető a feje fölött, nincs lámpa a közelben, nincs semmi a szeme és a világegyetem között. És fent, a feketeségben, több ezer csillag ég.Ugyanezt élheted át ha ma éjszaka, ha meteoritokat figyeled a végtelen égen.
Egy nagy különbség azonban megmarad, te ma nagyon ritkán veszel részt ebben, egy évben néhány éjszakán át vagy éjszakai lesben. Őseink minden éjjel, háromszázezer éven át. Egy átlagos élet során egyetlen ember akár huszonötezerszer nézett fel erre a látványra.
Minden egyes éjszaka, az egész élete alatt, ott volt fölötte a teljes, kápráztató univerzum.
Számomra nehéz ezt ma teljesen átérezni. A mesterséges fény miatt az emberiség egyharmada soha életében nem látta a Tejútat. Lekapcsolódtunk az éjszakai természeti életünkről.
De az ősember számára ez volt az egyik legnagyobb, legállandóbb, legérthetetlenebb dolog a világon.
A második században Ptolemaiosz így írta le, mit érzett közben: „Tudom, hogy halandó vagyok, egyetlen nap teremtménye. De amikor a csillagok kanyargó útját fürkészem, már nem érintem lábammal a Földet. Magánál Zeusznál állok, jóllakva az istenek eledelével, az ambróziával.”
Én is ismerem ezt, nyaranta sátorozás közben éjszaka felpillantva az égre.
Egy ilyen egyszerű dolog: nézz fel. És ebből az egyetlen, mindenki számára ingyen elérhető élményből nőtt ki minden vallás, amit ma ismerünk.
A pszichológus William James egy egész könyvet szentelt annak, hogy megkeresse, mi a vallások közös lényege — nem a különbségek, hanem az, ami mindegyikben ugyanaz. A rengeteg konkrét élményt átvizsgálva erre jutott: „Az egyetlen dolog, amiről a vallási élmény egyértelműen tanúskodik, az, hogy át tudjuk élni az egyesülést valami nálunknál nagyobbal” — és hogy „a látható világ egy szellemibb univerzum része, amelyből a fő jelentőségét meríti.”
Lehámozva minden vallásról a részleteket — a hinduizmusról, a zsidóságról, a buddhizmusról,, a kereszténységről, az iszlámról —, és a mélyén ott marad ugyanaz a mag: az érzés, hogy van valami odakint, ami nagyobb nálunk, aminek valahogy mi is a részei vagyunk, és amit láthatatlan, nálunknál hatalmasabb erők alakítanak.
A kérdésem: mi volt az az élmény, ami minden őskori embernek elérhető volt, függetlenül attól, hol élt a Földön, és amely pontosan ezt az érzést keltette — hogy van valami hatalmas, titokzatos, láthatatlan erő, aminek része vagy?
Nehéz jobbat találni az éjszakai égnél szerintem.
Mert az ég nemcsak áhítatot kelt a végtelenség fellebbentésével, rejtvényt is ad. A pontok fényesek, de nem egyformán. Mozognak, de nem nyilvánvaló mintában — némelyik ismétlődik, más mintha semmilyen szabályt nem követne. Néha összefüggenek, néha nem. És ami a legrosszabb is : szinte minden odafent elérhetetlen, túl messze ahhoz, hogy megvizsgáld.
Az éjszakai ég maga a megfejthetetlen talány, amelyik minden éjjel visszatér.
A sötét tér, amibe önkéntelenül belebámulunk, mert a mélyén lehet valami. Egy nagy gödör a földben mindenkit odavonz a széléhez. Egy barlang szája megállítja a tekintetet. Ez a vonzalom valószínűleg maga is a túlélésből maradt ránk — aki figyelt a sötétre, menedéket talált; aki nem, az könnyen vacsorává vált. A sötétség a psziché legmélyéről ragadja meg a figyelmünket.
Áhítat, rejtvény, sötétség. A vallás minden összetevője ott van az éjszakai égben, arra várva, hogy kibontakozzon.
De ez eddig csak érzés, egy intuitív ösvény, amit érdemes mélyebbre követnünk.
Az igazi bizonyíték a vallások saját szavaiban találhatóak — abban, hogy egymástól függetlenül mind ugyanoda tették az isteneiket.
Fölfelé, na persze alulra is jutottak, de tudjuk, azok inkább a rossz oldalt támogatják.
A Bibliában — az Ó- és Újszövetségben együtt — nem kevesebb, mint 756 külön említése van az égnek és a csillagoknak. A Teremtés könyve első mondata: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” Az Újszövetség imája: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.”
A sintó szent könyvében, a Kodzsikiben, az istenek „a Magas Ég Síkságán” születtek. A görögök az Olümposz tetejére, az ég közelébe helyezték az isteneiket. A Bhagavad-gítában, amikor Ardzsuna megpillantja az istenség valódi alakját, az olyan, „mintha ezer nap fénye kelne fel egyszerre az égen.”
Különböző kontinensek, eltérő korok, fura nyelvek — és mind ugyanarra a következtetésre jutottak: az istenek fent, magasan felettünk laknak.
Érdekes, hogy mennyire mélyen ül ez bennünk még ma is, amikor egyre inkább távolodunk a vallásoktól is.
Amikor Istent dicséred vagy átkozod, felnézel. A magyar „az ég szerelmére”, az angol „God help us” és „Heaven help us” — Isten és a menny felcserélhető. Ugyanaz a jelentés, egyetlen szó különbség.
Azt is kimondták a szent szövegek, hogy az istenek teremtették az eget. Előbb az ég ihlette az embert, hogy istenekben gondolkodjon — aztán olyan lélegzetelállító volt az ég, hogy arra jutottunk: isteneknek kellett megcsinálniuk. Talán ez a történelem legnagyobb önbeteljesítő jóslata.
Az ember nem csak nézte, bámulja még ma is az eget. Épített felfelé, iszonyatos munkával, olyan korokban, amikor minden órányi erő az életben maradásról szólt, óriási szerkezeteket emelt, hogy megfigyelje és megjelölje az égi eseményeket.
A törökországi Göbekli Tepe több mint tizenegyezer éves — régebbi, mint a mezőgazdaság, régebbi, mint a kerék —, és az égbolthoz igazítva építették. A Stonehenge kövei a nap útját jelölik. A franciaországi Lascaux-barlang mennyezetére csillagképeket festettek. Az őskori építészet nagy része lényegében egyetlen hódolat a fejünk fölötti kozmosz előtt.
Amikor a vallás beköltözött a templomokba, magával vitte az eget is. A katedrális kupolája nyilvánvaló metafora a mennyboltra. Sok ősi mecset belső kupolájára szó szerint ráfestették az éjszakai eget. Ugyanez a zsinagógák és templomok kupoláin. A szentek és istenek feje köré festett glória gyakran úgy néz ki, mint a nap vagy egy csillagkör. A tömjén, az énekhang, a felfelé törő boltívek — mind azt a vallástalanul is ismerős áhítatot próbálják újrateremteni, amit az ember először a csillagos ég alatt érzett.
Minden vizsgált vadászó-gyűjtögető kultúra végez valamilyen rendszeres égi megfigyelést. Ahogy Nicholas Campion kultúrcsillagász mondja: „Nincs olyan emberi közösség, amelyik valamilyen módon ne kötné a félelmeit, reményeit és vágyait az éghez.”
Kikapcsoltuk.
Az a látvány, amelyik háromszázezer éven át minden emberi lény fölött ott volt minden éjjel — a mag, amelyből minden vallás, minden áhítat, minden „nálam nagyobb" érzés kinőtt — ma a legtöbbünk számára láthatatlan. A fényszennyezés miatt az emberiség egyharmada nem látja a Tejútat.
Gondolj bele, mit jelent ez. A legnagyobb, legállandóbb, legdemokratikusabb élmény az emberi történelemben — ingyen, minden éjjel, mindenkinek — eltűnt egy villanykapcsoló mögött. Az őseink, akik huszonötezerszer nézett fel a teljes univerzumra egy élet alatt, olyasmivel élt együtt naponta, amit egy mai nagyvárosi gyerek talán soha nem lát meg. Fura paradoxon.
Nem kevesebbet veszítettünk el ezzel, mint a közös kiinduló pontunkat, és ezt érezhetjük is a mindennapjaink kapcsolataiban.
Rengeteg figyelmet fordítunk arra, ami elválasztja a vallásokat. Egyetemi szakok, tudományos folyóiratok, viták egész könyvtárai a különbségekről szólnak. Háborúkat vívtak, szerelmeseket szakítottak el, falakat húztak fel — mind azért, mert az emberek különbözőképpen fejezik ki ugyanazt a késztetést.
Közben szinte semmi figyelmet nem fordítunk a megdöbbentő egységre a kezdetükben, meg arra a közös érzésre, ami mindegyiket szüli: az áhítatra.
A legmegosztóbb erőnek az emberi történelemben a legegységesebb az eredete. A dolog, amiért a legtöbben öltek egymást, egyetlen közös élményből fakad, amit minden ősünk átélt, ugyanaz alatt az ég alatt.
Az ember felnézett a legnagyobb dologra, amit ismert, és elismerte, hogy az valami nálánál értékesebb, hatalmasabb, összefüggőbb. Ez az elismerés — nem a dogma, nem a fal, hanem az áhítat egy nálunk nagyobb dolog előtt — az, amiben minden vallás közös.
Azt mondja számomra, hogy mielőtt bármelyik vallás elvált a másiktól, egyetlen közös pillanat volt: egy ember felnézett a sötétbe, és úgy érezte, része valami hatalmasnak. Ez a pillanat még mindig képesek vagyunk megélni, csak fel kell nézned.
Ma, amikor végre tisztán akarjuk látni az eget — a fekete lyukakat, a szupernóvák maradványait, a röntgensugárzó galaxisokat —, hatalmas gondban vagyunk. A röntgensugarak olyan energikusak, hogy alig hajolnak meg; a hagyományos röntgen teleszkópnak egy szívószálon át kell bámulnia az univerzumot, egyszerre az ég fél fokát, hónapokig gyűjtve a fényt.
Egy Roger Angel nevű csillagász cikket olvasott arról, hogyan lát a homár. A homár a mély óceánban él, sötétben, és a szeme felszínét apró, négyszögletű, tükröző falú csövek gömbszerű hálója borítja, amelyek a leggyengébb fényt is a retinájára terelik. Angel azonnal összekötötte a kettőt.
A homárszem mintájára épített röntgenteleszkópok messze felülmúlják a régieket. Ahol a hagyományos egyszerre az ég fél fokát látta, ott a homár ihlette teleszkóp húszszor húsz fokot — több mint ezerszer akkora területet. Ami hónapokig tartott, most percekbe telik. Ilyen teleszkóp már ott van a Nemzetközi Űrállomáson, és egy a Merkúr felé tartó szondán is.
Gondolj bele a körbe. Az éjszakai ég adta nekünk az áhítatot, amiből a vallás nőtt. És most, hogy végre részletesebben lássuk ugyanazt az eget, egy tengeri állat szemét másoljuk le. Az ég, amelyik istenekben gondolkodni tanított minket, még mindig ugyanoda küld: a természethez, hogy megtanuljuk, hogyan nézzünk.
Menj ki egy sötét helyre, egy olyanra, ahol a városi fény nem takarja el az eget, és nézz fel.
Ugyanazt fogod látni, amit Ptolemaiosz látott, amitől nem érezte a lábát a földön. A legrégebbi és legdemokratikusabb élményt, amiben ember valaha részesült.
Talán egy pillanatra, te is átéled azt a régi érzést — hogy része vagy valaminek, ami sokkal nagyobb nálad. Nézz fel.




Megjegyzések
Megjegyzés küldése