Néhány nappal korábban, a szülei nappalijában, miközben apjával focimeccset nézett, felvett egy tudományos folyóiratot a dohányzóasztalról, és belelapozott egy cikkbe a csontritkulásról. Nem is tudta addig, hogy ez az egyik legnagyobb egészségügyi teher — a csípőtörések, a halálozás tekintetében.
Hatezer kilométerrel odébb, a korallokat bámulva, valami összekapcsolódott a fejében. A korall a leggyorsabban ásványosodó rendszer, amit ismerünk — a tengervízből építi a kemény, cementszerű vázát, közönséges hőmérsékleten, egyetlen csepp hőt sem használva. „Gyors ásványosodást tudnánk okozni a meggyengült csontban" — gondolta —, „amit olyan nehéz lemezekkel és csavarokkal megjavítani, ha be lehetne fecskendezni egy pasztát, ami úgy köt meg, mint a cement..."
Egy őrült ötlet: összekötni azt, amit a korall csinál, egy törött csípővel, működött. Ma sebészek korall ihlette pasztát fecskendeznek a sérült csontba; percek alatt megköt, nem kell lemez és csavar, és évente emberek millióit teszi újra éppé.
Amit a fenntarthatóságról tanultunk, részben a történet kis része.
A legtöbben így tanultuk: a baj az, hogy túl sokan vagyunk, és túl sokat fogyasztunk. Kevesebb ember, kevesebb dolog, több lemondás — így menthetjük meg a bolygót. A zöld jövő eszerint egy szűkösebb, szigorúbb, örömtelenebb élet.
Tedd az egész emberiséget egy mérleg egyik serpenyőjébe. A másikba tedd a világ összes hangyáját. A mérleg nagyjából egyensúlyba kerül — az ökológusok szerint az emberiség tömege hasonló a Föld összes hangyájáéhoz. A hangyát mindenki „jónak" tartja a környezet szempontjából. Vagyis lehetsz hatalmas populáció, és attól még fenntartható. Nem a létszámunk a baj — sok más faj együttes tömege jóval nagyobb a miénknél.
És a fogyasztás? Egy év alatt az ember körülbelül hetvenmilliárd tonna nyersanyagot bányászik ki a Föld kérgéből. A természet, csak a fotoszintézishez felhasznált szén-dioxidot és vizet számolva, évi kétszázharminc milliárd tonnát fogyaszt — több mint háromszor annyit, mint mi, mégis fenntartható. Nem hagy maga után letarolt tájat, szeméthegyet, mérgezett vizet.
A természet nagyobb populációkkal él, mint mi, és háromszor annyi erőforrást fogyaszt, mint mi — és mégis a fenntarthatóság maga. Tehát a baj nem a létszám, nem a fogyasztás.
Hatás = Populáció × Fogyasztás × Technológia —,
és miután kihúztuk az első kettőt, egyetlen dolog marad.
A technológia. Ahogy a dolgainkat tervezzük.
Ez felszabadító hír, azt jelenti, hogy a jövő nem a szűkösségről szól. Nem kell kevesebbnek lennünk, és nem kell kevesebbet fognunk. Csak másképp kell megcsinálnunk a dolgainkat — úgy, ahogy a természet. A feltaláló Saul Griffith szerint „a legtöbb környezetvédő csoport még mindig azt a történetet meséli, hogy ha nagyon-nagyon keményen igyekszünk, az élet csak egy kicsit lesz szarabb, mint különben." Ez nem az a jövő, amit az ablakon kinézve látunk.
Akkor mi a természet titka? Három egyszerű szabály.
Az első szabály olyan furcsa, hogy nem fogod elhinni, amíg meg nem érted.
Csinálj mindent a levegőből.
Nézz körül. A számítógép, amin ezt olvasod, a ház, amiben ülsz, a kocsi a garázsban — mindegyik anyaga a földből jön. Évi hetvenmilliárd tonna, hegyláncnyi anyag, egyre több. Mindig marad utána egy tátongó gödör.
A természet másképp csinálja, a természet jórészt levegőből épül.
Egy fa száraz fatömege több mint kilencven százalékban szén-dioxidból van — és mindet a levegőből veszi. A fa nem a földből szerzi a szenét. Ha a földből szerezné, a fák törzse nem lenne egy szintben a talajjal — gödrökben nőnének, abból az anyagból, amit kiástak, hogy felépítsék magukat. Kevesebb mint egy százalékuk származik a talaj ásványaiból. A többi levegő és víz.
Egy négyszáz méteres mamutfenyő, a kongói esőerdő, a Serengeti minden gnúja. Mind — nagyrészt — levegőből. A szén-dioxid a természet üres vászna: ebből épít cellulózt, ebből egy egész erdőt, ebből téged. Minden szénatom a testedben egykor szén-dioxid volt a levegőben.
Ezért nem hagy a természet letarolt tájat maga után, akármennyit gyárt. Nem bányássza tömegével a bolygó véges felszínét. A levegőből dolgozik — abból, amiből végtelen van.
Az üzenet nem lehetne hangosabb. Ha egy faj hosszú távon fenn akar maradni ezen a bolygón, meg kell tanulnia a dolgait a levegő szén-dioxidjából csinálni.
Itt térünk vissza Brent Constantzhoz, a korallal. A cement — a ragasztó, ami a betont összetartja — az emberiség szén-dioxid-kibocsátásának nyolc százalékáért felel, többért, mint egész India. Úgy készül, hogy mészkövet bányászunk, felrobbantjuk, és 1.500 fokon kiégetjük — és ekkor száll el belőle a szén-dioxid. A korall viszont ugyanezt a mészkövet a tengervízbe oldott szén-dioxidból építi, hidegen — sőt, minden egyes molekulához kivesz egyet a levegőből. Amikor egy zátony nő, tisztítja a levegőt, nem csak a vizet.
Brent lemásolta a korallt, egy szénerőmű kéményéből kivezette a szén-dioxidot egy kalciumdús vízbe, szabályozta a pH-t — és a nyers cement egyszerűen elkezdett kicsapódni, hóként kicsapódva a vízben. Cementet, bányászat és kibocsátás nélkül.
Sőt, az újabb cége a beton kavicsanyagát is a levegőből gyártja — annyi szén-dioxidot köthetne meg, amennyit az emberiség évente kibocsát. A San Franciscó-i reptér betonjának nagy része már levegőből készült mészkőből van.
„Úgy fogjuk visszafordítani a klímaváltozást" — mondja Brent —, „hogy a szén-dioxidot beépítjük a városainkba." A felhőkarcolóinkat úgy növesztjük majd, ahogy a korall a zátonyt.
Egy Newlight nevű cég a levegő szén-dioxidjából — tengeri baktériumok enzimjét lemásolva — műanyagot gyárt, ami kiválthatja szinte az összes olaj alapú műanyagot, és ráadásul lebomló. Már olcsóbb az olajalapúnál, és az Ikea meg a Nike is szerződött rá. A levegőből lehet szénszálat is csinálni, ami ötször erősebb az acélnál. Üzemanyagot, sőt ételt — a fehérjét, a zsírt, a szénhidrátot közvetlenül a levegő szenéből, kilencven százalékkal kevesebb földet használva. A legnagyobb környezeti fenyegetésünk, a légköri szén-dioxid, egy egész új, virágzó gazdaság nyersanyaga lehet.
A második szabály arról szól, mi történik a dolgokkal, ha végeztünk velük.
Tervezz mindent örökké újrahasználhatóra, ez a természet második törvénye számunkra.
Gyerekként azt tanuljuk, hogy a szemetelés az, ha a földre dobod a szemetet, nem a kukába.
A szemetelés nem ott történik, ahol eldobod, hanem ahol megtervezed. Abban a pillanatban szemetelünk, amikor valaki olyat gyárt, ami nem tud lebomlani, és nem lehet a végtelenségig újrahasználni. Onnantól az a dolog — szándékosan vagy hanyagságból — szemétnek van ítélve.
A természet erről nagyon világosan beszél: nem gyárt egyetlen anyagot sem anélkül, hogy le ne gyártaná hozzá az enzimet is, amely lebontja. A végtelen újrahasználhatóság bele van tervezve mindenbe, amit a természet csinál. Ezért olyan kimeríthetetlenül bőkezű — négymilliárd éve gyárt szüntelenül, mégsem fullad a saját szemetébe.
A természetnek is meg kellett tanulnia azonban ezt. Nem született készen.
Körülbelül háromszázmillió éve az evolúció feltalálta a lignint — a molekulát, amitől a fa merev. Eleinte semmi nem tudta lebontani, nem létezett még hozzá enzim. Úgyhogy a fa nem korhadt el — pont úgy viselkedett, mint ma a műanyagjaink, felhalmozódott, a föld alá temetődött, és évmilliók alatt, hő és nyomás hatására azzá vált, amit ma bányászunk: kőszénné, kőolajjá.
A mi fosszilis tüzelőanyagaink egy régi tervezési hiba maradványai — abból a korból, amikor a természet még nem tudta lebontani, amit gyártott.
Aztán megjelentek a gombák, amelyek meg tudták emészteni a lignint, és a lebontási gyár újra beindult.
A különbség köztünk és a természet között csak annyi, hogy nekünk nincs több millió évünk várni, amíg valami kifejleszt egy enzimet a műanyagunkra, túl gyorsan gyártunk. Úgyhogy magunknak kell beletervezni a lebonthatóságot — vagy az újrahasználhatóságot — abba, amit csinálunk.
Két egyetemista, Eben Bayer és Gavin McIntyre, rájött, hogy mezőgazdasági hulladékon gombát növesztve olyan csomagolóanyagot csinálhat, ami épp úgy véd, mint a hungarocell — de a kertbe dobhatod utána, és a növényeid megköszönik. A hungarocellt öt-hét napig használjuk szállításkor, aztán tízezer évig marad a bolygón. Ez a tervezési arány őrület.
Vagy nézd meg, mit csinált egy angliai kisváros, Wakefield. Az éttermek kartonpapírját, ahelyett, hogy lerakóba vitték volna, felaprították, és eladták egy lónak alomnak. Amikor az alom trágyával keveredett, remek komposzt lett belőle; a komposzt jó táptalaj a gilisztának; a giliszta remek haleledel; a halakból tokot neveltek; a tokból méregdrága kaviár lett — amit kartondobozban szállítottak vissza az éttermekbe. Egyetlen morzsa sem veszett kárba. Pontosan úgy, ahogy egy erdő táplálékhálója működik: a korhadó ág gombát táplál, a gomba rágcsálót, a rágcsáló baglyot.
Ez a természet könyvelése.
A harmadik szabály arról szól, hol élünk.
Élj függőlegesen, és add vissza a Föld felszínét.
Walter Tschinkel, a floridai kutató, a pályáját azzal töltötte, hogy türelmesen kiásta és tanulmányozta a hangyák fészkeit. A különböző fajok fészkei sok mindenben különböznek — egy dologban azonban mind megegyeznek. Mind függőleges kiterjedésű.
Miért? Egy hangyakolónia tízezreket, néha milliókat számlál, sűrűn kell élniük, mert a feromon nyomok rendszere annál jobban működik, minél nagyobb a kolónia. A hangya nem terjeszkedhet vízszintesen, mert a közvetlen környezetéből él — ha szétterülne, épp azt pusztítaná el, ami táplálja. Úgyhogy lefelé épít: egy hatalmas, sűrű város, amelynek a felszíni lábnyoma egy ceruzányi lyuk körüli kis kupac föld.
Mi az ellenkezőjét tesszük. A városaink évről évre, házról házra kifelé kúsznak minden irányba, buldózerrel tolva maguk előtt a természetet, mint egy lassított robbanás. Azt hisszük, megtehetjük, mert az élelmünk máshonnan jön — a montanai boltban chilei körte van, tízezer kilométerről. De a hangyához hasonlóan mi sem élhetünk túl, ha nem marad elég ép felszín a bolygóból.
A dubaji Burdzs Kalifa egy kilométer magas; ötezer ember élhet, dolgozhat és pihenhet benne — lakások, boltok, kórház, iskola, uszoda —, miközben a felszíni lábnyoma alig másfél hektár. Mexikóváros kilencmillió lakosa ma ezerötszáz négyzetkilométeren terül szét. Ha Burdzs Kalifa méretű tornyokban élnének, ezernyolcszáz ilyen épület elég lenne — és a város területének 98,5 százaléka egyszerre felszabadulna.
Nem parkolónak, erdőnek. A trans-mexikói vulkánöv fenyő-tölgy erdei visszanőhetnének a városban, otthont adva a majdnem kihalt axolotlnak, és a vörös lombjáró éneke újra betöltené Mexikóváros most már tiszta levegőjét. Kilencmillió ember léphetne ki a saját ajtaján — nem végtelen, zsúfolt, füstös utcákra, hanem a nemzete vad örökségébe —, a modern élet minden kényelmének feladása nélkül.
Csak azzal, hogy másképp rendezzük el a lakásainkat
Egyik példánk sem a lemondásról szól, mindegyik a tervezésről.
A megoldás egy része a tervezés, hogy úgy építkezzünk, ahogy a természet: a levegőből, örök körforgásban, függőlegesen.
Az agyunkat a történelem legnagyobb szerszámaként ünnepeljük — másfél kiló sejt a koponyánkban. De az agy egy nedves törölköző, ha nincs mi ingerelje. Egy zongora a színpadon, zongorista nélkül, a kreativitásunk nem eleve elrendelt tény, hanem képesség — és a természet az, ami előhívja belőlünk. Egy üres, fehér falú szobában az emberi elme leblokkol. Adj neki egy színes, meglepő, végtelenül gazdag világegyetemet, és a saját rendkívüli ötleteivel válaszol.
A „feltalálni" szó a latin venireből ered, ami annyit tesz: „jönni" — az pedig a görög baineinből, ami azt: „menni, lépni". Amikor a feltalálás jövőjéről beszélünk, valójában arról beszélünk, hová megy az emberiség. Hová lépünk innen? A természet már kitaposott egy ösvényt a túléléshez ezen a bolygón — az egyetlent, amiről tudjuk, hogy tartós sikerhez vezet. Valahányszor letérünk róla, eltévedünk. De az ösvény ott van, és arra vár, hogy visszataláljunk rá.
Az első, amit bármelyik tárgyra ránézve feltehetsz: miből van, honnan jött az anyaga, és mi lesz vele, ha eldobom? Újra és újra el fogsz szörnyedni a válaszon.
A szemetelés nem ott történik, ahol eldobod — ott van, ahol megtervezik. És egy véges bolygón nincs olyan, hogy „el". Minden „el" itt marad, valahol, valamelyikünk vérében.
„Hogyan csinálná ezt a természet?" Ez a kérdés ugyanolyan alapkészség, mint az olvasás vagy a számolás. A természet már megoldotta a legtöbb dolgot, amit mi szeretnénk megoldani — hogyan gyárts erős, könnyű anyagot, hogyan termelj tiszta energiát, hogyan élj sűrűn a táj elpusztítása nélkül. A válaszok nem előttünk vannak a jövőben, körülöttünk vannak.
A science fiction író, William Gibson mondta: „A jövő már megérkezett — csak még nincs egyenletesen elosztva." A levegőből épített beton, a lebomló műanyag, a hangya ihlette város már létezik.
A jövő, amit érdemes feltalálni, már ott lélegzik körülötted. Csak le kell másolnod.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése