Tölts el egy délutánt egy strandmedencénél, egy tó partján, és nézd meg, hogyan tanulnak, gyakorolnak a gyerekek.
Az egyik kitalál egy jobb bombázást — felhúzott térd, nagyobb csobbanás. Öt perc múlva az egész gyereksereg úgy ugrik. Egy másik rájön egy gyorsabb módra, hogy lehet lecsúszni a csúszdán. Azonnal mindenki azt csinálja. Nincs vita, nincs büszkeség, nincs „de mi eddig másképp csináltuk". A gyerek meglát egy jobb módszert, és a következő pillanatban már át is vette.
Aztán ott a felnőtt a szomszéd sávban, aki húsz éve csiszolja ugyanazt a tempót, ő nem másol, azon már túl van. Neki megvan a maga módszere. És minél tovább csinálja, annál biztosabb benne, hogy az az egyetlen helyes módszer, röviden optimalizál.
Ez az írás erről a különbségről akar szólni. Mert néha a jobb módszer nem valami, amit fel kell találnod. Már létezik — valaki már régóta csinálja, jobban, mint te. Az egyetlen kérdés, hogy hajlandó vagy-e átvenni.
Nem attól leszel jobb, hogy még keményebben gyakorlod a sajátodat, ami rossz, de azt hiszed a legjobb a világon. Hanem attól, hogy hajlandó vagy másképp úszni.
Íme egy hihetetlen tény:
a mellúszás — a mai versenyúszás leglassabb tempója — egészen 1873-ig a leggyorsabb mód volt, amit egy európai valaha kitalált az úszásra. A kor legjobb úszói meg voltak győződve róla, hogy száguldanak. Csiszolták a tempójukat, apró, okos javításokat tettek, egyre gyorsabbak lettek — a leglassabb úszásnemben. A legjobbak lettek a világon abban, ami eleve rossz volt.
Közben a bolygó másik felén az amerikák, a csendes-óceáni szigetek és Nyugat-Afrika népei több ezer éve a gyors úszást űzték — a gyorsabb módot. Nem izgatta őket a formális verseny, a díjak, a szabályzat. Csak gyorsan úsztak, az életük, az ételük függőt ettől.
Az volt a baj az egésszel, hogy biztosak voltak benne, hogy gyorsak. A csapdát nem a lustaságuk állította, a magabiztosságuk okozta.
Lehetsz a világ legjobbja a lassú úszásnemben — és attól még lassan úszol.
1844-ben a Brit Úszótársaság meghívott Londonba két odzsibve indiánt, Flying Gullt és Tobaccót, egy bemutatóra. A két férfi olyan tempóban úszott, amit a helyiek még soha nem láttak: karjukkal úgy csapkodták a vizet, „mint egy szélmalom vitorlái", a lábukat fel-le verték, prüszköltek — Flying Gull negyven métert úszott harminc másodperc alatt, játszi könnyedséggel elhagyva bárkit, aki mellúszásban indult ellene.
És mit tett a közönség? Megdöbbent — aztán elutasította. A tempót „un-európainak", nem hozzánk valónak, groteszknek bélyegezték. Rendeztek egy harmadik futamot, ahol egy pihent angol úszó mellúszásban legyőzte a két elfáradt indiánt — és ezzel mindenki megnyugodott, hogy a mellúszás mégiscsak a helyes út. Aztán visszatértek a lassú tempóhoz, további huszonkilenc évig.
Gondolj bele. A jobb módszer ott volt előttük, a saját medencéjükben, egy versenyt megnyerve, bizonyítva. Eldobták, mert idegennek, furcsának, csúnyának tűnt — mert nem úgy nézett ki, ahogy „mi csináljuk".
Ez a négy legdrágább szó az innovációban: „mi nem így csináljuk". Vigyázz vele. Gyakran épp azt utasítja el, amire a legnagyobb szükséged volna.
John Trudgen, egy londoni úszóklub edzője, nem volt zseni, csak egy hétköznapi ember, gyerekes kíváncsisággal és őszinte vággyal, hogy a tanítványai gyorsabban ússzanak. 1873-ban elutazott Dél-Amerikába, megnézte, hogyan úsznak az ottani emberek, és hazahozta a saját úszás változatát. Aztán 1902-ben az ausztrál Richard Cavill megfigyelte a Salamon-szigetek lakóinak fel-le csapó lábtempóját, hozzáillesztette a karcsapáshoz — és megszületett a modern gyorsúszás. Két gyors lépésben, két kíváncsi ember jóvoltából, évezredek után az európaiak végre megtanultak gyorsan úszni. Nem valami vadonat újat találtak ki, csak átvették, ami már régóta létezett.
És most nézd meg az érem másik oldalát — mi történik azzal, aki nem képes, nem akar váltani, amikor ott van a szemük előtt.
1975-ben a Kodak egyik fiatal mérnöke, Steven Sasson, feltalálta a világ első digitális fényképezőgépét. A Kodaké volt a jövő — a saját laborjukban. A vezetés megnézte, és félretette: nem akarták aláásni a jól jövedelmező film üzletet. Inkább tovább csiszolták a filmet, egyre jobban, egyre hatékonyabban — a lassú úszásnemet. 2012-ben a Kodak csődöt jelentett. Nem tehetség, nem technológia, nem is előrelátás hiányzott — mindhárom megvolt. Egyetlen dolgot nem tudtak megtenni: átvenni a jobb tempót, amit a saját emberük már megmutatott nekik.
Nem elég meglátni a jobb módszert, át kell venned — akkor is, ha idegen, akkor is, ha fáj, akkor is, ha a régi tempóddal még nyersz néhány versenyt.
Vedd elő azt, amire a legbüszkébb vagy, épp azt, amit évek óta csiszolsz, amiben a legjobbak közé tartozol. Aztán tedd fel a kellemetlen kérdést: a jó úszásnemet gyakorlom egyre jobban — vagy csak egyre gyorsabb vagyok a lassúban? Honnan tudnám a különbséget?
Aztán menj, és nézz oda, ahová nem szoktál. Ki csinál — egy másik szakmában, egy másik kultúrában, egy másik korban — egy változatát annak, amit te csinálsz, olyan módon, amit eddig furcsának, „nem hozzánk valónak", un-európainak bélyegeztél?
Menj, és figyeld meg őket tisztelettel, ne fölénnyel. És aztán jön a nehéz rész, amin a legtöbben elcsúsznak: nem elég megcsodálni. Át kell venni. Ki kell szállni a medencéből, amiben eddig a leggyorsabb voltál, és beleugrani egy másikba, ahol újra kezdő leszel egy darabig.
Nem kell zseninek lenned ehhez. Trudgen sem volt az. Elég annyi kíváncsiság, amennyi egy gyerekben megvan a medence szélénél — és annyi alázat, hogy a jobb tempót átvedd abban a pillanatban, amikor meglátod, ahelyett, hogy a büszkeséged tovább csiszolná a lassút.
A jobb mód gyakran nincs is elrejtve. Ott van előtted, egy másik sávban, egy versenyt megnyerve. Csak annyi kell, hogy odanézz — és hogy hajlandó legyél átvenni.
Hacsak a világ nem szerelmes a te lassú tempódba, jobb, ha keresel egy új úszásnemet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése